Az elmúlásról - csak egy kicsit, jó? Nehogy meghasson és gyengítsen véletlenül ebben a zord világban

antalagi | 2008. október 21. - 21:57

Ma temetésen voltam, a barátnőm apósa ment el. Igen, ilyen az élet, az ember egyszercsak meghal.

A barátnőm apósa egy tanár volt. Egy szerettt, megbecsült tanár. Ha ezt a tényt nem tudtam volna, akkor kérdeztem volna, hogy mi ez a hihetetlen szeretet,tisztelet és hála , ami ezen a délutánon uralta a temetőt. Tudtam, hogy jó ember volt, viszont most megtapasztaltam valamit abból, mi az, amikor valóban azt hagyja maga után az ember, amit szétosztott magából,nem pedig amit összegyűjtögetett magának, ahogy a búcsúztatóban hallottuk. Egy nemes, tiszteletteljes beszédet hallottunk, ami tele volt szeretettel.

Igen, tudom, hogy egy temetés mindig szomorú,és sírós ,és szörnyű  , és kegyetlen, viszont mivel  tudatos emberek vagyunk, rendelkezünk a megkülönböztetés tulajdonságával  - és ezúton kérek elnézést mindenkitől, aki úgy érzi, megkülönböztetetem ezáltal.  Meg tudjuk különböztetni, mi az, amikor a sok-sok ember szeretetből vagy  illő tiszteletből van jelen. Amikor a napsugárban, a fényekben, a hulló falevélben , mindenhol az elhúnyt jelenlétét tapasztaljuk, szinte kedvünk volna felvenni egyet és eltenni emlékbe, mert tele van JÓVAL.

Nem ismertem nagyon, csak néhány nyugalommal teli mosolyát, bölcsességét és mérhetetlen megértését tapasztaltam meg párszor, ám most láttam és éreztem, mit is jelent hivatásbeli, vagy akár elhivatott (tanár)embernek lenni . Mit jelenthet ez egy közösségnek. Bizony nagyon sokat. Példát. Példát a tisztességre, az emberségre, az alázatra, szeretetre. Viszonyt a természethez, a sporthoz, egy közösséghez. Kíváncsiságot, érdeklődést ébreszteni a világ dolgai iránt, ösztönözni csupán a saját példájával, nem direkt , diktált  neveléssel. 



Viszont a legnagyobb gáz, hogy általában akkor fogalmazzuk meg magunknak mindezt, amikor valaki hatalmas űrt hagy maga után. És verjük a fejünket a falba, hogy bár mondtuk volna neki,mennyi mindent köszönhetek a tanításainak, dorgálásainak, bár még egyszer mondhattam volna, hogy szeretlek, hogy tisztellek és köszönöm, hogy vagy nekem. Tegyük ezt. Anyák és lányok, apák és fiúk, tanárok és diákok,….Itt és most. A lehetőségünk erre akár egy pillant alatt elszállhat, mert elalszik egyszercsak az ember.

Isten éltesse, vagy ahogy itt lenn mondanánk - Isten nyugosztalja Szikhart Lajost.