Szalagavatóra

antalagi | 2009. december 6. - 15:43

Anyám széke üresen maradt az én szalagavatómon. Akkor arra kértem a Jóistent, hogyha egyszer leküld nekem egy gyereket, kímélje őt meg ettől az élménytől. Szerethet, mert kettőt küldött és az egyik eseményen már túl is vagyunk. Ezúton is köszönöm és egyúttal üzenem,hogy még hátra van egy- pár év múlva,ha esetleg,netán lesz szíves megtartani épségben, egészségben,...

Sírás,rívás,nevetés, mulatozás, sírás, rívás – ebben a sorrendben zajlott az este.

Az egyik oldalon az önfeledt, laza, sete-suta gyerek-felnőttek, ünnepi ruhába öltözve, a lányok kissé feszengve-bár tudja, hogy gyönyörű az estélyije, de hát, ugye mégsem nézhet ki úgy,mint egy díva,hiszen azért még iskolás, szép lehet,de nem lehet kihívó, lesüti a szemét, de azért onnan kacéran néz föl. A fiúk még talán szégyenlősebben álltak a színpadon,természetesen kuncogtak az ünnepi beszédeken, de ez rendjén is van. A műsor tele rejtett,vagy kimondott erotikával . Csupa ellentmondás, pont olyan, mint amilyen állapotukban vannak ők maguk.

A másik oldalon a szülők,tanárok.

A szülők, akik átélik ezeknek a pillanatoknak minden szépségét, minden súlyát, gyötrelmét,hirtelen tudatosul bennük,hogy ,igen,ez egy „olyan” este, egy mérföldkő, lepereg a sok-sok hétköznapból összeállt film- amikor azon morog az ember, hogy ,ha nem ébreszti fel a tizennyolc éves gyereket reggel,akkor az nem megy el iskolába, nincs benne semmi felelősségtudat, meg , hogy hová jutott a világ,hogy még arra sem képes, hogy a saját szalagavatói értesitőibe beleragassza a saját fényképét és szétküldje a saját ismerőseinek,barátainak,rokonainak...

A tanárok, akiknek szintén ez az első „olyan” este, hiszen pár éve,ami álom,vagy ábránd volt számukra,az hirtelen valósággá lett. Alapitotttak egy magán gimnáziumot. Nagy ügy-mondhatnák sokan. Semmi másuk nem volt hozzá, csak hitük ,akaratuk, és tetterejük. Nagy rizikót vállalt mindenki,aki követte az álmait,hiszen a családja megélhetését tette kockára. Mert a tanárember nem mehet el menedzsernek, a tanári szakmát nem a jólét,vagy netán a meggazdagodás reményében válassza az ember. Tanárnak lenni nem egy foglalkozás,hanem hivatás. A szó legnemesebb értelmében vett őrült emberek, akik teszik a dolgukat,maguk sem tudják,sokszor,miért,mert hiszen egyre romlottabb, sárosabb a világ,és benne az emberek. De valami felsőbb erő hál' istennek mindig tovább rugdossa őket, és másnap reggel is bemennek tanitani- KÖSZÖNET ÉS HÁLA.

Az a helyzet, hogy úgy illett volna, hogy ezt a köszönetet az est folyamán mondjam el mindenki nevében, többször el is indultam a mikrofon elé,de a kisfiam megkért,hogy legyek szives,és ne feltűnősködjek, ezért visszafogtam magam. De most annál nagyobb szeretettel és tisztelettel mondok köszönetet az egész tanári karnak, hogy terelgetik a gyerekeinket, és bízom benne,hogy a lelkesedésük,lendületük megmarad és folytatják,amit elkezdtek,bármilyen nehézség is állja útjukat. A nagy dolgok így születnek és így vállnak életképessé.

Szeretettel

Ági

( nna, akkor, izé, igen kedves, mélyen tisztelt tanár úr, az a fizika kettes a gyereknek, meg a pár ellógott óra- esetleg...:))