Fibi Sándornak visszavonulása alkalmából szeretettel
Kedves Sándor!
A köszöntők általában az ünnepeltnek szólnak, de valljuk be őszintén,hajlamosak vagyunk a saját szűrőnkön keresztül megélni mindezt. Így történt ez velem is,amikor elkezdtem írni ezt a kis szöveget.
Pozsonyban a felvételim után apám mondta,hogy na,leányom,most elviszlek egy nagy emberhez. Megérkeztünk a minisztériumba,nemtom hányadik emeletre,irodába be,ahol egy ember hellyel kínált,viccelődött kicsit,természetesen egy-két régi sztori is előkerült,majd egyszercsak hozzám fordult és azt mondta: Tanárnak lenni jó dolog, Nehéz, és néha a pokolba kívánod,de jó dolog.Majd meglátod,remélem,sikerülni fog. Nem lettem az. Ám valamiért megmaradtak bennem ezek a mondatok. Mára már tudom,hogy miért. Mert hiteles voltál,mert amikor kiengedted a mondatot a szádon két slukk közben,megállt a füst a levegőben,olyan súllyal hangzott, és az egész szíved, a lelked ott csillogott a szemedben közben.
A következő kép már anyukaként érkezett,mikor hoztam beratni a fiam, látom,hogy pár gyerek elkezd futni az igazgatói iroda felé,ahonnét kijönni láttak,igazgató bácsi,igazgató bácsi,...és már mondták is a nagy híreket a harmadik béből. Jó volt ezt látni , tudtam,hogy jó helyre hoztam a gyereket,és jó volt ezt sok-sok éven keresztül megélni anya(oroszlán)ként, ismerősként,barátként, képvislőként,mindenhogy.
„A tanítónak nem gratulálunk azért,mert oktatja,hogy kétszer kettő-négy. Gratulálni legfeljebb ahhoz lehet, hogy ezt a szép hivatást választotta.” - Albert Camus
Tovább vinném ezt a gondolatot, és megkockáztatom, hogy a tanárembert a hivatása választja . Maga sem tudja miért kell nap mint nap a krétapor, a sok neveletlen kölyök,magyarázni, üres tekintetekbe megpróbálni egy kis fényt gyújtani,harcolni szülővel,diákkal,kollégával.
Nincs válasz,csak érzés van,hogy tenni kell a dolgát és kész. Szerényen,alázattal,mégis határozottan, ha kell keményen és erélyesen. Fülön csípni a gyereket , kinyitni előtte kapukat, felébreszteni bennük a tudásvágyat, nyesegetni,csiszolgatni az elméjüket. Ha akarják,ha nem. Többnyire nem akarják,csak kénytelenek hagyni,mert hát kötelező iskolába járni. Mire megértik,visszavezetik esetleges sikereiket egy-egy tanárhoz, ahhoz évtizedek kellenek sokszor.
Vagy ilyen pillanatok,mint ez a mai. Kívánom,hogy minden kis nebuló,akiben fény gyúlt, gondolatban ringasson egyet a hintaszékeden az elkövetkezendő sok -sok évben.
Kívánom ezt a sok-sok évet békében, nyugalomban, szeretetben, családban, egészségben.
Szeretettel
Ági
Nem utószóként,de egy mondat erejéig szeretném még kihasználni ezt a bejegyzést arra,hogy tanárainknak ezúton mondjak köszönetet a munkájukért . Jó pihenést,feltöltődést kívánok. Hiszen egyre nagyobb a kihívás,amivel dolguk akad :-)