október tizenhat

Reggel 7 óra, csörög a telefon, öcsém a felettem lévő ágyon,abban a pillanatban a fejére húzza a párnát, két tenyerébe fogja és hangosan mormog...,tudtam,hogy nem akarja meghallani,tudtam,hogy tudja,hogy ilyen korán senki nem telefonál,főleg nem úgy,hogy apám szlovákul válaszol vissza,de csak a dobré ráno jött ki a száján,utána neki csapódik a kagyló a falnak,  nagy hallgatás.Tudtam,hogy tudja,hogy vége,hogy itt a vége,hogy tízévesen is az első rezdülésre felfogta,mi történt,hogy nincs több rettegésteli reggel,félve elalvós este,vajon mikor jön az üzenet,hogy nincs többé. Sem tapintva,sem hallva,sem látva,sem érezve , a lény ,akit amúgy anyának hívnak.Nekünk egy idő óta mást jelentett ez a fogalom. Vajon haza engedik-e erre a hétvégére,jaj ,csak nehogy náthásak legyünk,mert akkor elkapja és akár el is viheti örökre. Mennyi a markerje? Hány kiló? Éreztem ,hogy nagyon kevés,alig harminc ,főleg az utolsó otthonlétekor,amikor a karjaimban vittem ki a mosdóba . Szemembe nézett,nem szólt,de a fáradt, szürke,fátyolos,beteg,szomorú szemei mondták nekem,hogy ,istenem, sajnálom,nagyon sajnálom leányom,elég nehéz sorsot adok most a kezedbe,de bocs,nem bírom tovább,nincs több erőm,kiszállok a buliból. Hogy útravaló?! Szeressétek egymást, törődj az öcséddel,a faterral, aztán tapasztalj,nincs semmi egyéb üzenet. Magadra maradsz,csak rajtad ál a sztori.

Ma 25 éve mindennek. Anyám elment egy őszi ködös reggelen, a hír után bebicikliztem a suliba,könnyek nélkül ,erősen,-nem:inkább keményen-felültem az egyik padra,ridegen közöltem az osztálytársaimmal,majd,amikor elkezdtek hangosan zokogni,jobbnak láttam haza indulni,hiszen valójában az ájulás határán voltam,csak nem engedtem meg addig magamnak .

Űr. Persze ,csak rövid ideig,mert tízórait kell csomagolni,vacsorát főzni, mosni,vasalni,előkészíteni a temetést,kiválasztani a ruháját,amit ráadnak, a zenét amit Imike enged majd, egyeztetni a búcsúztató szöveget azzal,akinek fogalma sincs róla,kit fog temetni.

Azt mondta Valaki,hogy anyuka a halálával tanított meg az életre, elment,hogy elmélyülhessen a kapcsolatom az öcsémmel,mindenkivel ,akit szeretek,aki számít,hogy tudjam az első rezdülésből, mi az elégséges , és mi a jó, a kitűnő. Meglátni egy nézésből,egy gesztusból. Hogy érték legyen minden pillanat,amit a gyerekeimmel tölthetek,amit az apámmal tölthetek,bármennyire zsarnoknak is tartom néha, hogy súlya legyen minden köszönömnek,minden légyszívesnek,mert egészen addig éri meg,amíg van kinek köszönetet mondani,valakit megkérni,hogy tedd oda,hozd ide, valakit  tisztába tenni  akár naponta ötször is hetvenévesen ,elmesélni neki türelemmel, ki is az a másik öregember a szomszéd fotelben.

Mit nem adnék egy jó kis csajos veszekedésért,majd utána egy jó kibékülésért, hogy az ölébe hajthatnám a fejem,csak egy kicsit megnyugodni,érezni a teremtő öl biztonságát!

Mért is írtam mindezt? Hívjad fel az anyádat most  azonnal, mond meg neki,mennyire nagyon,őszintén szereted és köszönöd a sorsnak hogy megadta neked Őt- és megtudod...

Szeretettel

Ági