Levelek Indiából 3

Kedves!

Dzsesszika ma  leopárdmintás nadrágban jött órára. Az egész háta kint, illetve néhány cérnaszál látja el a feladatot, hogy le ne essen róla gyakorlás közben. Persze melltartó sincs rajta,  a hasa kikukucskál, női szemmel nézve elég husos. Dzesszika enyhén beejti a térdeit járás közben, ringatja ide-oda a csípőjét, a hangja halk, nincs benne semmi élet. Dzsesszika szeret benne lenni a saját testében, mondja is sokszor, hogy just enjoy the pose (csak élvezd a pózt). Dzsesszika elég nagy kihívás számomra a reggeli jógaórákon. Dzsesszika a tanárunk öt napig.

(üzenet a jógásaimnak: ha ilyet tapasztaltok, azonnal lőjetek le)

Az első nap nyitott voltam, kíváncsi. A második napon mérges, ingerült , kétségekkel teli. Ma pedig sok minden tudatosult bennem. Eddig is tisztában voltam vele, hogy otthon nagyon jó tanáraim vannak, sőt biztosan mondhatom, hogy el vagyunk kényeztetve. Tisztán és precízen adják le az órákat, minden alkalommal valamit kapunk, amivel dolgozhatunk tovább. Sajnos ez itt még nem történt meg. Illetve, de igen.

Rájöttem, hogy a  tanáraink nem mankókat adnak, hanem eszközöket, utasításokat, ami tovább visz, hiszen utána csak magunkra számíthatunk.  Itt azt kapják az emberek, amiért idejöttek. Kicsit jógázgatni, kicsit egót simogatni, semmi kihívás, így esély sincs a fejlődésre. Csak az az esélye marad, hogy elmélyüljön a régi mintáiban, erősítse a hajlamait. Ha fáj a háta, nem azt vizsgálja, oké, nézzük meg miért is, hogy lehetne szembesülni a fájdalommal, majd szépen lassan, kemény munkával túljutni rajta? A baj sosem ott van, ahol fáj, az csak a probléma valamilyen kivetülése. Mélyebbre kell hatolni a megoldásért. Számomra ezekben a napokban éppen ez a legnagyobb kihívás. Alázattal végigcsinálni az órákat a legjobb tudásom szerint, a lehető legtöbb időt kihasználni a tanulásra saját gyakorlás által.

Erről most nem is tudok még tisztán írni…

… szóval, fél héttől tízig gyakorlás. Mire kiérünk az udvarra, már vár a fickó, a kókuszdiók elkészítve. Hatalmas bozótvágó késsel egy kis lyukat váj rajta, szívóka be, már nyújtja is. Egy szuszra kiisszuk, mert finom, üdítő. Majd kettévágja, a héjából hasít egy szeletet, amivel szépen ki lehet kanalazni a belsejét. Irány a part, könnyű ebéd, fürdés, naplemente, miegymás.

Lassan befogad a közeg, vagy én engedem magamhoz egyre közelebb? Ki tudja. Nem zavar a sok szemét mindenütt, nem adok minden koldusnak valamit, szemlélem teljesen közelről, hogy élik az életüket. Az étterem pincére  néha fogja magát, beugrik a vízbe, fürdik egyet, folytatja a munkáját. Nem siet sehova, mégis megérkezik mindig a kellő időben. Vagy ha éppen arra van igény, bedob egy húrt a vízbe és máris két hallal a kezében tér vissza. Nincs áram éppen, de tűzön ezt is finoman el lehet készíteni.

Mire ideértem a netcaféba, még egy sztori született, még leírom.

Eltévedtünk. Ja persze kérem, két nő - azonnal rá is lehet vágni! ( Igazatok is lesz, jót mulattunk magunkon!) Szokás szerint elindultunk vissza a partról, beszélgetve, és csak mentünk, mire rájöttünk, lehet, hogy körül kellett volna nézni merre is a merre. Addigra takarosnak enyhe jóindulattal sem mondható portákon jártunk. Az asszonyok teregettek, a gyerekek játszottak, énekeltek. Sehol egy ismerős árus, de mi nem estünk pánikba. Megkérdeztük az ablakosüzemben éppen sakkozó inasokat, majd elindultunk, amerre mondták. Mikor megint gyanús lett a dolog, megkérdeztük az üzlet előtt álldogálló fiút. De jó, legalább kicsit lehűtjük magunkat! - gondoltuk. Nem is baj ha bizonytalan sárga színe van az italnak, amit árul. Nem mi érkeztünk hozzá elsőnek. Egy csaj parkolt le a motorjával, rutinos mozdulatokkal elvette a tölcsért a fiútól, és máris töltötte bele a tankjába... Na,megúsztunk egy leégést. Ő is elirányított, természetesen más, de ezúttal a helyes irányba.

Hát, kedves, mára ennyi

Szeretettel

ági