Héjanász

- Jó napot, Ágika. Itt van valahol a városban?  Merthogy volna itt egy különleges megbízás. A kórházban kéne esketni. Minden perc számít.

- Okké, csináljuk meg.

Az egyik pilanatban süt a nap, mire a kórházhoz érünk hatalmas fellegek az égbolton.  A menyasszony a főbejáratnál vár. Tart a  vizit, nem mehetünk be, de megvan az engedély a szobaorvostól. Hosszú az út az emeleti folyosóig. Még mindig várni kell, immár  a tanúkkal együtt.

- Terveztük, hogy összeházasodunk, nagyon hirtelen jött a baj. Nem akar így elmenni,  én meg a felesége akarok lenni.

- Gyűrűjük van?

- Nincs.

- Nem akarom, hogy meghaljon. Sosem voltam egyedül.

Nyílik az ajtó, a nővérke kedvesen kiszól hogy mehetünk. Felveszem a nyakamba a piros-fehér-kék szalagon lógó címert.

A főorvosnővel való közjáték után ( nem írom le, mert méltatlan és embertelen hangnem volt, nagyon szégyelleném magam helyette is, ha visszaolvasnám. Hátha azóta már megbánta, amit és ahogyan szólt ) fotelba ültették az embert, így várt minket. Fáradt, beteg tekintet. A nő leguggol mellé, megfogja a kezét. Hát perszehogy nincs gyűrűjük, te! Miket kérdezel?! Hiszen fel sem tudná húzni ezekre az eldeformálódott ujjakra. Jóvanna, zavarban voltam. Meg egyáltalán. Remegek, meg attól félek nehogy elájuljak.

- Kijelentették a jogszabályok megfontolása után, hogy nincs semmiféle törvényes akadálya az itt megkötendő házasságnak, ismerik egymás egészségi állapotát, (a jövőben szót kihagytam ) a közös xy vezetéknevet fogják viselni. Kijelenti –e xy vőlegény...

Ebben az igenben főképp szomorúság volt. A nőében fájdalom, és harag egyaránt.

Vajon hol siklik el, mi az a pillanat, amikor nem tesszük meg, amit meg kéne tennünk eleven életünkben. Miért  halunk meg azokban a pillanatokban, amikor cselekedni, dönteni kéne? Hogy akkor cselekedjünk, mikor már meghalunk? És meghal velünk minden, aminek értelme lehetne.

Szeretettel,

ági