Tartalomhoz a forma-vagy fordítva?

Kislány koromban , így télvíz idején, nagyapám egyik reggel csirkét vágott, ám jó szokása ellenére, a hátsó udvar helyett a bejárati ajtó előtt tette mindezt. Furcsállottam is kicsit, de kíváncsi, nyitott gyermeklélek lévén csak figyeltem tovább. Ahogy elvágta a torkát, kezében a szegény állatttal,mindenféle mozdulatokat végzett, járkált jobbra, balra, körbe, mintha valami rituális táncot lejtene nagy odafigyeléssel. Egészen addig, amíg kis - neem: óriási - szivecskét nem rajzolt a küszöb elé a vércseppekből. Majd szinte ráhajolt, a testével védte a művet ,nehogy a kutyák belerondítsanak. – No, leányom ne kérdezz, ne mondj semmit, szaladj be, gyorsan hivjad ki nagyanyádat! Nagymama kilépett az ajtón, összecsapta a lisztes tenyereit, gyorsan lerántotta magáról a foltos kötényét, a kendőjét, meglobogtatta frissen vasalt haját a szélben, könnybe lábadtak a szemei, zokogva  borult a nagyapám nyakába. A szeme sarkából látta a döbbenetet az arcomon, meghatódva kisúgta a forró ölelésből, szinte hangtalanul, csak a szájáról olvastam le: Valentin nap, leányom!

Gondolom, sokunknak van ilyen, vagy ehhez hasonló kis története erről az ősrégi ünnepünkről, hiszen zsigereinkben őrizzük a hagyományát, beleíródott a sorsunk könyvébe.

No, de félre a tréfát, ezt a kis agymenést az egyik kedves ismerősöm inspirálta kissé ironikus megjegyzésével a Valentin-nap kapcsán. Mert bizony akkora fene nagy ünnep lett mostanság! Lehet, igen, meglehet, hogy öregszem, ódivatú vagyok. Na, de akkoris! Mivégre? Megint ezek a külsőségek! Valami hiba van a rendszerben. Küldjek neki üzit, hogy szeretem, és várjam, -  á dehogy, nem bízzuk a véletlenre, óvatosan figyelmeztessem apró jelekkel, hogy tudja, holnap ünnep van, -vegyen nekem valami ajándékot. Kicsiséget, csakhogy feltehessem, hogy lájkolják...Keserű lennék vajon? Igen, ezen is gondolkodtam. Nem hinném. Örülök minden gesztusnak, ami a szeretet bármilyen megnyilvánulása. Örülök, ha tüzifát vág, örülök, ha a gyerekem dob egy csókot a fejem búbjára. Mindenféle elvárás nélkül. Csak úgy. Szeretek adni, örömöt okozni. Minden eszközzel, amim csak van. Ám nagyon úgy tűnik, a tettek ereje kissé elavult . Észre sem vesszük. Annyira érzéketlenné lettünk, hogy egyre nagyobb impulzusok kellenek ahhoz, hogy valami megérintsen. Ahelyett, hogy egyre finomabbá csiszolnánk az érzékeinket.

 Indiában a pincér odajön, nem siet, épp ahogy érkezik, letörli a gumiabroszt a tegnapelőtti ronggyal, biccent egyet a fejével, majd amikor látja, hogy tanácstalanok vagyunk, azt jelzi, no, akkor majd én megmondom mit esztek ma. Nem bájolog, nem türelmes csak azért, mert így illik, neeem, csak simán egyszerűen őszinte. Ahogy érzi. Semmi álca. Bemegy a konyhára, kis idő múlva elénk rak egy ételt, ami tele van élettel, amit jó gondolattal főztek, színtiszta energia. Eledel. Amint tisztátalan a gondolata, hozzá sem fog a kajához. Elmegy imádkozni . Lehet, hogy körülötte szemét van meg kosz, de azon a kis rezsón, ahol főz, rend és tisztaság. A többi nem számít. Ez az egyik óriási különbség az ott és az itt között. Amíg itthon folyamatosan aggatjuk magunkra a felelsleges cuccokat, ő azon van, hogyan csupaszíthatja le magát, hogy megpillantsa a lelkét. Nem fontos, hogy koszos az ablak, belül legyen rend. Itt meg csillog-villog minden, tiszta, steril, belül meg rohad. Legyen az akár étel, akár élet. Élet nélküli étel, étek nélküli élet.

Szeretettel

ági

U.I: Boldog névnapot,Bálint!