Levelek Indiából

Remélem,otthon minden rendben,tyúkok tojnak,miegymás...

Meghoztuk Indiába a várva várt esőt. Gyakorlatilag egész nap ömlik. Amikor nem, akkor is.  Az utcán hömpölyög a víz, a trutyi,miegymás. Ja,és néha belelóg egy-két áramkábel is. Kicsit féltettem a lábam,gondoltam,nem baj,este beáztatom Betadinba, de feladtam ezt,miután bokáig süllyedtem az első pocsolyában...

Elindultunk a háziúrral reggel intézkedni, autóba ülünk, micsoda luxus- gondolom. Mi a francnak mondta, hogy hozzak esőkabátot. Mindegy, nem firtatom, India. Kényelmesen hátradőlök, így bentről nézve is enyhén szólva kaotikus a közlekedés. Na de hát kit érdekel! A kis boltjában megvárjuk a feleségét, akinek persze még otthon teendői vannak, aztán estig viszi a boltot, üzletel, penge az agya, jobban beszél angolul, mint a férje, majd vacsorát főz, és, ha vendég jön, a kis sámlira ül az ura mögé. Mehetünk, mondja, és veszi fel az esőköpenyét. Jóvan, akkor én is. Kék dizájnos poncsó fel, gyújtja be a motort. Mondom, hékás, én eddig még csak lovon ültem, ott is elöl. Csak kapaszkodjak. Ok. Fel is szálltam angolosan ( urinővagyokvagymialóf…).

Az első kereszteződésnél inkább rendesen megültem ezt a tűzszekeret,mert megbolygattam a rendszerét. Pontosan ki van neki mérve, hogyan kell lavíroznia a riksák, motrok között,hogy ne ütközzön. A finom kis térdeim bezavartak, ami igazából csak engem izgatott,őt nem igazán hozta lázba,ha a busz oldalát súrolták. Fogjam át rendesen,mondja. Okké, de hiszen ömlik az eső, a poncsóból ,ha kiveszem a kezem, a köldökömig csúszik fel , nem szeretnék megfázni rögtön az elején.Na,de megoldottam valahogy. Útközben meséli, ez itt egy színház, ez Lakshmi Bai szobra, aki egy női harcos volt, India függetlenségéért harcolt, elvérzettt a csatában, de nagyra tartják. Jaj, kit érdekel, éljem túl ezt az utat. Mondja,menjek hátrébb,mert lenyomom a motorról, és ne szorítsam annyira, mert megfullad, és ne sikítozzak,ne jajjongjak,mert akkor azt hiszi,nem bízok meg benne. Bízzak benne. Huh.legyen hát. Behunyom a szemem, mint amikor nagyon hullott a hó és apám felvett, csak belébújtam a hátába és hagytam. Egyszerre sírtam és nevettem magamban-magamon. Hátra is szólt kis idő múlva, látom, madam, megnyugodott. Meg hát! A jelzőlámpák csak dísznek vannak, mindenki megy a maga útján és jeleznek egymásnak, dudálnak ezerrel,nagy káosz és mégis működik,mert nem a szabályokat tartják be,hanem vigyáznak egymásra,éberek ,minden oldalra mindig figyelnek.  Megérkeztünk. Leszállok, balra nézek, nem jön semmi, elindulok, visszaránt, mondja, ez India, jobb oldalas közlekedés. Ja, nekem mondod apám, amikor az én fejemben a jobb és a bal nem irány, hanem egyfajta lehetőség, a tájékozódási képességem teljesen intuitív, ami addig oké, hogy csukott szemmel le tudok szállni az ágyamról tízből nyolcszor, de nagyvárosban nem mindig jön be. Miután a csendőrségen délután voltak a fogadóórák, délidő levén meg is éhezett biztos, megállt egy kereszteződésnél, mondja, neki dolga van, innét menjek, ahogy akarok. Szíjúlétör.  Aha, jóvanakkor.  Báj.

Az ayurvédás klinikáról, ahova időre kellett mennem, csak annyit tudtam, hogy közel van az utcához,ahol lakom,így hát bediktáltam a riksásnak a címet és imádkoztam a Jóistenhez,vezessen. Odavezetett, gyerekek!!! Valahogy mindig odavezet. Pontosan fél kettőkor betoppantam az ajtón. Csodás másfél óra. Kényeztető masszás, panchakarma, erről majd máskor... Vacsora, dumaparti a csajokkal, és most itt a szúnyoghálós baldachin alatt (amit szerintem Bear Grylls is megirigyelne,ahogy felfüggesztettem) egyedül. Írok. Vagyok. Holnap kezdődik a jóga. Várom már nagyon.

Szeretettel

ági