Áldás

antalagi | 2012. november 3. - 15:03
Régóta él bennem egy elutasítás a temetőbe járás, virágvivés, kié nagyobb,kié szebb külsőségek iránt. Sosem kaptam visszaigazolást erre a belső lázadásomra, némi lelkiismeretfurdalás is élt bennem ,meglehet, tényleg csak valami elemi ellenállás a megszokások, a rendszer iránt. Áz áldások nem mindig templomokban, temetőkben,szentélyekben érkeznek...

 

Nem kell százféle receptet tudnod,leányom, egyet- kettőt elég. De az olyan legyen, de olyan, hogy aki megkóstolja,sose feledje, egyenesen az agysejtjéig érjen el, ott bevésődjön, és bármikor hasonlóba harap, ez az íz jöjjön elő neki. Oké, lehet, nem egészen ezekkel a szavakkal ,ám a mozdulatban, a mosolyában,a kacsintásában, amint kivette a gyönyörűségesen magas,aranyszínű,ropogós képviselőfánkokat a sütőből, ott volt a boszorkányság : no fiam, látod,milyen szépek, hát tessék,ezt csinálja utánam valaki! A lágy tészta alapot kanálra tette, bal mutatóujjával lesegítette róla, kis örvényt csinált rá, a tetején így egy kis csúcs keletkezett. Néztem a sütőt,ahogy a kis halmocskákból szemlátomást nőnek a sütik, mintha élne, kicsit megreped,majd a repedés is ropogósra sül. Segítettem megtölteni a krémmel. Kész is. Ilyen egyszerű.

Na ja, amit tudunk, az egyszerű.

Anyám magas labdát dobott ezúttal is. Eleinte, párszor sikerült valami hasonlót összehoznom, majd magukkal sodortak a divatos dizájnos receptkönyvek, ilyen-olyan csalafinta újdonságok. Á, képviselőfánk, azt bármikor lehet csinálni, keressünk valami újat,valami mást, valami izgalmasat. A sors is úgy hozta, hogy mire kezdtem szépen -lassan visszatalálni azokhoz a tanításokhoz, ami igazi, ami tiszta, ami bölcs tapasztalásból való, elveszítettem anyám kézzel írt receptes-könyvét. Nem ragaszkodok tárgyakhoz, sőt, hál istennek egyre inkább szinte semmihez, ebbe a ténybe mégis belefájdul a lelkem.

Évente egyszer nekifogok . Két-három adag is a kukába kerül ilyenkor, ugyanis,kérem szépen , ez az a süti, amit pontosan úgy kell mindig csinálni, ahogy az le vagyon írva, tisztán, világosan, nem lehet egy kicsivel több liszt, kevesebb vaj, vagy más mozdulatokkal hozzákevert tojás. Ez nem lehet majdnem jó, vagy megfelelő. Ez vagy bukás, vagy dicsőség. Általában el is hangzik az a mondat, minek próbálkozni mindig olyannal, ami nem megy. De megy, tudom,hogy megy, ott van bennem, csak még nem jön ki. Valamiért még nem.

Egyik nap kezembe került egy ismerősnek tűnő recept, na jó, tegyük el, hátha egyszer...

Ma reggel ismét késztetést éreztem egy próbára. Nem legyintettem egyet, amikor egy negyed litert írt, szépen kimértem, a lisztet is. A második tojás keverésekor éreztem ,hogy anyám vezeti a kezem,ismerős volt minden ez utáni mozdulat, vitt a flow rendesen magával, semmi felesleges kör, egyik lépés a másik után. Kis halmocskák a tepsire, nem nyitjuk ki a sütőt. Várunk, türelemmel. Megnőttek, gyerekek, igen, ropogósra nőttek,szépek lettek, olyanok,amilyennek lennie kell.

Anyám áldását adta . Köszönöm.

Szeretettel

 Ági