Ajtó

Átjutni a falon. Mi sem egyszerűbb, ha találunk rajta egy ajtót, kulcsot a zárhoz.

            Az ajtónk a szemnek láthatatlan .  Szálkánként építjük tömör , vastag fadarabbá. Félelmekből, bizonytalanságból, tehetetlenségből, sérelmekből. Minden egyes történetünk, megélt ,vagy meg nem élt szerelmeink, csalódásaink,  fájdalmaink, betegségeink, tudatlanságunk, kábaságunk, és ezeknek a következményei szépen lassan beépülnek , és egy kemény, szilárd, stabil masszává állnak össze.  Rakunk rá kilincset ,kívülről gombosat. Meg zárat is, a kulcsát elérhető,ám nehezen látható helyre tesszük.

            Érkezik valaki, kopog, szeretne bejutni. Kilesünk a kukucskálón. Tetszik. Szép a szeme is. Résnyire kinyitjuk az ajtót, csak, amíg a biztonsági lánc engedi. Kezet fogunk vele, a szemébe nézünk, finom az érintése, jó a szaga is.  Beengedjük. Hagyjuk, hadd öleljen, hadd csókoljon. A Hálószobán még vastagabb az ajtó. Életeken át rakosgattuk össze meg nem oldott feladatokból,fel nem ismert jelekből . Mélyről fakadó, ősrégi történetekből  súlyos  indák, gyökerek lettek. Megérinteni is bátorságot igényel,nem még belépni rajta !

Megnyitja, ám érzi,hogy nincs egyedül . Az ajtónk indái átszövik az egész szobát, a gyökerei körbefonják az ágyunkat, alig van hely összebújni. Nem számít. Szerelem van. A lélek tánca. Minden őszinte érintéstől, tiszta tekintettől, értő és elfogadó mosolytól megpuhulnak , elvékonyodnak, visszahúzódnak .

 Hely teremtődik . Már ki lehet nyújtózni óvatosan, bele lehet finoman nehezedni a puha ágyba.  Lassan el lehet kezdeni megpróbálni nyitva hagyni az ajtót, hadd szellőzzön, hátha elszáradnak az ezeréves indák,  tüskék, gyökerek, és csak mint egy míves intarzia, a nyitott ajtónk díszévé lesznek. A szobánk is megtelik fénnyel, reménnyel, álmokkal,tervekkel. Melegség, nyitottság , feltétlen szeretet illata járja át az egész házat. Érzékeny , még jégen járó egység.

 Hogy kéne ezt megtartani? Olyan jó,amikor a lélek szabadon jár –kel a házunkban, templomunkban, a testünkben.

Hogyan kéne megállni,hogy ne csapkodjuk be újra és újra az ajtajainkat, hogy , ha megérintik egy-egy régi mintánkat, ne abból a régi sémából reagáljuk le, amiből az ajtónkat emeltük, hanem  az élményből,amiben mindannyiunknak része volt- amikor önfeledtek vagyunk, amikor szabadok vagyunk, amikor önmagunk vagyunk, amikor kapcsolatban vagyunk minden tudásssal, összes eddigi életünk tapasztalása, tetteink , hibáink tanulsága benne csillog a szemünkben. Ne várjuk meg, amíg –jobb esetben -ránk törik, mert messzire hallatszik a néma segélykiáltásunk. Használjuk ki a tudásunkat, a  tapasztalásunkat, alakítsuk bölcsességgé, hogy maradjon meg az egységünk, maradjunk gyengédek, befogadóak és odaadóak, a gyökereinkkel ne önmagunkat vegyük körül,hanem rakjuk a talpunk alá, álljunk a sarkunkra,  használjuk őket arra, hogy stabilak maradjunk, kimozdíthatalanok,megingathatatlanok a hitünkben, mindig, bármilyen körülmény közepette. Maradjon meg a fényünk. Hiszen világosban jobban látni :-)

Szeretettel

ági