Egy napom Rimaszombatban

antalagi | 2015. április 25. - 00:13
Ilyenkor tavasszal, amikor meglátom az első sárga virágot a földeken, megjelenik előttem egy kép, annak minden ízével és illatával, ahogy repceillatban utazunk Rimaszombat felé .

Ilyenkor tavasszal, amikor meglátom az első sárga virágot a földeken,  megjelenik előttem egy kép, annak minden ízével és illatával, ahogy repceillatban utazunk Rimaszombat felé . Fiaim jóvoltából már jó pár éve, teljesen elfogulatlan, objektív ítélőképességgel rendelkező  anyukaként - pontosan úgy, ahogy az általában az anyáknál lenni szokott - kísérem őket  a Tompa Mihály Vers- és prózamondó verseny döntőjére.  Vezetek.  Lelkesen magyarázom ,mutatom, mennyire fantasztikus  a táj így tavasszal, milyen szép ez az ország, egy igazi gyöngyszem, mellettünk illatozik és virít a repce,  a fák  a szivárvány minden színében pompáznak , amott a hegytetőn meg még a hósapka is látszik.

-Meg kell becsülnünk és hálát adni minden nap, fiam, azért, amink van.... Természetesen Ő boldogan alszik a hátsó ülésen. Nem baj, nyugtatom magam spirituálisan, a tudattalattijába úgyis beférkőzött a tanítás.

Kamaszként már nem anyuval utazik. Sőt, anyu, legjobb, ha el sem jön. Mert anyu néha ciki, néha meg is nyilvánul, akkor meg még cikibb... Oké. De anyu azért  elmegy.

A színházterembe érve mosolyogva konstatálom, hogy az eszme szelleme keményebben beépült a közös tudatalattiba, mint annó a rendszer. A színpadkép ezer éve ugyanaz. Egy nyitott ablakkeret, benne Tompa Mihály arcképe, a párkányon a képzeletbeli virágosládában  igazi művirágok. Iiiiistenem! Hogy nem veszik észre már ezt!

-Retró. Mondja a gyerek.

- Nem, fiam, ez giccs. Tudod, a retró és a giccs között óriási a különbség. Folytatnám a művelést, de gyorsan közbe vág.

- Jól van, jól van, elhiszem, csak el ne kezdd!

Azt mondta az egyik tanárom, hogy a nemszeretem dolgokon, amik körül vesznek, ám nem tudunk rajtuk változtatni, mert nem tőlünk függnek, úgy tudunk a legkönnyebben túljutni, ha elkezdjük őket szeretni. Így hát mosolyogva köszönök egyet a bácsinak az ablakban, és irány a verseny.

IV. kategória, középiskolások.  Felolvassák a névsort. Csupa ismerős név. Naná, hiszen, a verseket előbb csak azért kezdik el mondani, mert a tanító néni úgy érzi, van bennük tehetség, majd szépen-lassan megfertőződnek irodalommal, és jelentkeznek, és nyernek – évről évre. Szólítják.  Látom magam előtt 7-8 évesen, nagy barna szemekkel, copfosan, sedrén, majd kiáll a színpadra egy finom, elegáns hölgy. A „semmit sem változtál, csak így külsőleg“ mondásnak, igenis van alapja. Ott áll egy lélek egy változó külsőben. A szeme csillogása, a hanghordozása, a gesztusai ugyanazok, csak hát a lélekkeret, az változik folyamatosan, meg a szavai súlya, ahogy megtelik tapasztalással, élettel, örömmel és bánattal. Más árnyalatot kap, más színt , más dallamot. Szép volt meglátni.

Lírai színpadok. Ezzel a kategóriával, elnevezéssel, műfajjal egyáltalán nem vagyok kibékülve. Sőt, azt is mondhatnám, hogy szerintem ilyen nincs is :-)  A csodálatos dolog az egészben az a tény, ahogy a tanáraink, az alkímia törvényeit ismerve és követve ebből is aranyat képesek alkotni, csak azért, hogy a gyerekeinkkel verseket elemezzenek, megzenésítsenek, megmutatva nekik egy lehetőséget, miként lehet a költészethez nyúlni, ha mankó kell, ha inspiráció kell. Az, hogy munka közben ezekben a lelkekben megnyitódnak kapuk, kimondódnak, és ezáltal oldódnak gondok, feszültségek, válaszokat kapnak  a versek által- az csak egy mellékhatás. Na, többek között ezért az elhanyagolható kis tényért  kéne becsülnünk a tanítóinkat.

A másik , kicsi, aprócska tény, amiért pedig a művészeinket kéne megbecsülnünk, az, hogy profi szintre emelik a rendezvényt. Figyelnek.  Éberen, kiváncsian, nyitottan, szakmailag maximálisan felkészülve, a tudásuk legjavából válnak ők is gyerekké, cinkossá és egyben segítővé. Nem magasról  beszélnek a gyerekekhez, az amatőrökhöz, hanem velük egy körben ülve, olyan hévvel és lendülettel és szándékkal, hogy, akihez szól, az egy életre megemlegesse egy-egy szavát és előre vigye, lendítsen egy nagyot rajta. 

Jarábik Gabika és a Fókuszos lányok viszont olyat tettek ma délután, hogy még  most is remeg bele a gyomrom. Öt lány keresi a macskát. Öt lány története. Öt lány tragédiája. Súlyos, sűrű, tömény valóság. Lájkot nem kapna,mert ilyenekről nem beszélünk, hogy családon belüli erőszak, megerőszakolt lányok, prostitúció, ilyen- olyan függőség, iskolai erőszak... és amiről nem beszélünk, az nincs is! Kegyetlenül odavágott mindenkit a székéhez. Gál Tomi szavaival szólva, akarva vagy akaratlanul, de még egy lélegzetnyi könnyedséget, humort se csempészett bele, hogy esetleg egy pillanatra fellélegezhettünk volna. Megfogadom Gál Tomi tanácsát, és azon leszek, hogy minél több iskolába eljusson ez a darab.

Gabika, a Jóisten áldjon meg Téged még sokáig, immár negyvenöt éve Fókuszálsz. Köszönet és hála a munkádért.

Szeretettel

ági

U.I.

Engedtessék meg nekem,egy lelkes anyukának, hogy így szólítsam meg a szervezőket. Először is ugye, ha mást nem is, legalább egy különdíjat a gyereknek lécci :-)

Szeretnék csatlakozni a pedagógusok nyílt leveléhez, ami arról szól elsősorban, hogy a járási és a kerületi fordulókon ,kérem, fektessenek nagy hangsúlyt a zsűri összeállítására. Sokszor a rostán nem jut át a tehetség, mert a zsűri nem szakmai. Biztos vagyok benne, hogy a színészeink, a szakmabeliek  bevállalnák , ha hívnák őket. Tiszteljük meg a tanárainkat és a gyerekeinket egy legalább annyira felkészült zsűrivel, mint amilyen lelkesek és felkészültek ők maguk. Köszönet a mai napért.Jó ide jönni.