Hogyan mehet át a tű fokán a szlovákiai magyar bolhából csinált magyar elefánt?

Közhely, hogy a magyar identitás firtatása, mint olyan, alapvetően az önkéntes nemzetmentésre szakosodott fantomvadászok, zavaros fejű és fogalmatlan, vizenyős tekintetű magyarméterek, bolond kuruzslók, oktondi sajtómunkások, és pláne: témaínséggel küszködő, semmittevő, eleve korlátoltságra hajlamos, gyermeteg, ám átlagon fölüli feltűnési viszketegséggel megáldott vagy éppen megvert izék, (politikusok), illetve megélhetési magyarok, némi képzavarral élve, jelképes dühöngője (gumiszoba)...

Nincsen tehát semmiféle csodálkoznivaló azon, hogy blődebbnél blődebb definíciókat képesek kiizzadni ebben a dühöngőben a heveny, avagy éppen idült nemzetmentők. Lásd például, a kiadója és szerkesztősége által is (egyébként helyesen) szlovákiai magyar napilapként definiált Új Szó rovatvezetője, Mózes Szabolcs minapi agymenését. Íme egy a kontextusból kiragadott, mert igencsak lényeges részlete: ...„Magyarok vagyunk? A kérdésre addig válaszolhatunk igennel, míg valóban magyarnak valljuk magunkat. Ha szlovákiai magyarokká válunk – s ebben a szerkezetben a szlovákiai már nem csak szimpla jelzőként jelenik meg –, akkor többé nincs jogunk felháborodni azon, ha kirekesztő módon megtagadják tőlünk, hogy mi is a magyar kulturális nemzet részei vagyunk/lennénk”… - írja Mózes egy vitairatnak szánt szövegben… Amely tulajdonképpen már önmagában is ékes bizonyítéka annak a ténynek, hogy ő maga sem az az "árja" magyar, amilyennek kitenyésztése mellett oly nagy hévvel „lándzsát törne“.

Vagyis: a „szlovákiai magyar” a Mózes által önmagára vonatkoztatott definícióban sem csak jelzőként jelenik meg a „szlovákiai“, hanem bizony tulajdonképpen egyfajta identitásként. Mert,ha rá vonatkozólag is kizárólag annyit jelentene a szlovákiai magyar kifejezés, hogy …“ugyanolyan magyar, mint…a pesti újságárus/győri eladó/miskolci kofa“… egészen biztosan eszébe sem jutott volna a szlovákiai magyarok, így önmaga magyar identitásának minősége fölött agyalni. Sőt, ahogy vitézül jelzi volt: „lándzsát törni a magyar identitás megtartása mellett“...

Mert mutasson már valaki egy olyan egészséges pesti újságárust, győri szatócsot vagy miskolci kofát, aki bokros napi teendői közepette önmaga magyar identitása mellett kénytelen vagy akar lándzsát törni… Mármint, hogy magyar mivoltukról orrba-szájba önmagukat kezdenék győzködni… Ugye mekkora hülyeség lenne, ha mégis…?!

Ugyanakkora, mint amekkorát Mózes kolléga bírt kiizzadni minekünk. A szlovákiai magyaroknak, konkrétan. Akik persze annak ellenére a magyar kulturális nemzet részei, hogy szlovákiai magyarokként igenis mások! Tetszik, nem tetszik, különböznek a pesti újságárustól, a győri szatócstól vagy miskolci kofától stb… Többek között annyiban, hogy pld. a magyar kulturális termékeken, értékrenden kívül, jól vagy rosszul, de ismerik és hatással vannak rájuk magyar mivoltunkban is a szlovák és a cseh társadalmi szokások, a kulturális termékek és általában a nemzeti értékrend is. Épp úgy, mint az angliai magyarra a brit, a franciaországira a francia, a németországira német, a svájcira a helvét, és a végtelenségig folytathatnánk a sort.

Egy ilyen helyzet, illetve állapot pedig csak abban az esetben mehet „természetes” magyar identitásuk rovására, ha maguk is így akarják. Mert esetleg felszínes a magyar identitásuk, mert nem magától értetődő, hanem kizárólag más nemzeti identitásúakkal szemben képesek magyar mivoltukat megélni (ezek a nacionalisták), mert nem tudásalapú a magyar identitásuk (hülyemagyarok), mert ideiglenesen vagy állandóan haszonelvű (politikai vagy gazdasági, egyre megy), esetleg csak magamutogató, öncélú a magyarságunk stb.

Szóval így. De Mózes kolléga a fönt idézett blőd bevezetőt überelni is képes ám. Mégpedig ún. falrombolási, akadálymentesítési „programjával”, amelynek lényege a következő: …„A nyelvhasználat (értsd, szlovákiai magyar nyelvhasználat – BL megjegyzése) területén például minél szélesebb körben igyekezni kell kigyomlálni a szlovakizmusokat, legyen szó átvett vagy elferdített szlovák szavakról, melyeknek létezik magyar megfelelője. Egy magyar óvónőtől vagy tanártól például elvárható, hogy ne párkit és horcsicát, tyeplákit és cselenkát mondjon, hanem ezek magyar megfelelőjét“...

Mi ezzel az első látásra érdemleges és jogos elvárással a probléma? Hát egyrészt annyi, hogy műbalhé. Nincsen ugyanis olyan szlovákiai magyar óvónő vagy tanár, aki így beszélne. Ha mégis van, az a szabályt erősítő kivétel.

Józsi, a közember viszont, lássuk be, tényleg horcsicát kér a párkihoz. Akár övéi közt, Dunaszerdahelyen is… Győrben viszont csak akkor, ha nem figyel oda… Ellenben ennek a Józsinak, baszki, ott van ám a konyhai falvédőjén vagy a kocsmai poszterén Nagymagyarország térképe! Meg ott a vitrinjében a turul! A fradizászlóval együtt! És akkora kokárdát tűz a mellére március idusán, épphogy hasra nem esik miatta! És bizonyos alkoholszinten túl bármikor elordítja a helyi csehóban: Igyunk mer´ úgy szép a magyar ember, ha részeg, a tót meg, ha taknyos...! Akárcsak az egyszeri pesti újságárus, a győri szatócs vagy a miskolci kofa. És teszem azt, Semjén Zsolt mélynemzeti uraimék…

Most akkor ezek a horcsicázó, párkizó szlovákiai magyarok lennének a nemigazi magyarok, szarmagyarok, kúrlakalássan…?!

Nnnna, egyelőre ennyit a magyar identitás kontra szlovákiai magyar identitás című mondvacsinált problémáról. Arról, hogyan mehet át a tű fokán a szlovákiai magyar bolhából csinált magyar elefánt...

Az utolsó szó jogán pedig annyit: E sorok írója szerint egyáltalán nem az az igazi magyar ember, aki büszke a magyarságára, hanem az, akit mélységesen elkeserít, mert szégyenli, ha egy-egy hülyemagyarral kénytelen szembesülni. Hát még, ha egyre többel...