Dunának, koltnak egy a hangja...

Stanislav Bajaník a Matica Slovenská (Szlovák Anyácska) emblematikus figurája. Ezen kívül már közel két évtizede kínzó betegség gyötri, amelynek a szakemberek a fóbia nevet adták. Ez nem azonos a fábiával, mert az egy intelligensnek mondott jármű, amelynek ki van mind a négy kereke. A fenti betegség legfőbb ismérve pedig az, hogy magyar szó hallatán, vagy magyar ember, jelkép, írás, szobor, kép láttán az agyi funkciók rendellenesen kezdenek működni. És a betegség hosszú lefolyását látva, sajnos arra a megállapításra kell jutnunk, hogy az ő és még néhány kórtermi társa esetében nincsen segítség. Nem talált még fel a tudomány olyan patikát vagy terápiát, hogy e randa kór valamiféleképpen kiűzessék e fejekből.

Az történt ugyanis a minap, hogy a magyar köztársasági elnök, Sólyom László Deákiban tett látogatását diplomáciai baklövésnek tartotta Bajaník úr és több szobatársa, akikkel azonmód tiltakozó jegyzékben foglalták össze (fel)háborodottságukat. Ebben többek között az áll, hogy a magyar államfő idegen ország állami ünnepét támogatta jelenlétével az önálló és független Szlovákiában. Továbbá Szent István (akit Bajaník úr hangsúlyozottan tisztel) örökségét ne sajátítsák ki a magyarok. Hm. Itten differencia van. Ezer esztendeig egy államalakulatban éltünk Bajaník uram, tehát az idegen jelző meglehetősen fura, különösen akkor, ha a szlovákok is Szent István örököseinek tartják magukat. Ez skizofrénia, magyarul tudathasadás. Erről majd még a végén szólok, de előtte az annyiszor hangoztatott ezeréves elnyomásról.Tudja Bajaník uram, anno dacumál, amely korokra Ön és társai oly előszeretettel hivatkoznak, az úgy volt, hogy a király, a kényúr, a földesúr, a nemes, az egyházi méltóság elnyomta a valósággal tulajdonát képező jobbágyokat. En bloc! Nincstelenségben, állati sorban tartva földtúró szolgáit, akiknek nyomorult viskójukon és puszta életükön kívül alig volt valamilyük. A parasztnak, favágónak, gyalogmunkásnak később is csak bot és robot járt, s ha mellé még a pofája is, mire kettőt pislantott már a derest hasalta. Ha az uraságnak úgy tetszett elvette asszonyát, még vallását is, mert cuius regio, eius religio elv volt divatban.

Tud követni? Ha nem, pihenhetünk egy kicsit.

Ez volt a regula Liptóban, Gyetván, Kiskőrösön, Erdélyben meg Csallóközben is, és ha messzebbre tekintünk: a muzsiknak sem volt dalból a lelke (sic!) cár atyuskáéknál. Képzelje, Európa-szerte így mentek a dolgok feudáliában. Újat mondtam? Az ezer éves magyar elnyomás teóriája tehát egy szép, kifejlett, kendermagos butaság Bajaník uram, amit jobb helyeken nem is ajánlatos emlegetni, mert kiröhögik az embert, vagy a fehér köpenyesek soron kívül adnak egy erősebbet a higgasztó injekcióból.

Egyszóval, a magyar ugyanúgy nyögte az úri önkényt, mint a tót - mert akkoriban még ez volt a tisztességes neve ennek a népnek, ami nem számított gúnyolódásnak. De ekkoriban még Szlovákia sem létezett, ahogyan Bratislava, Košice, Banská Štiavnica sem – ezeknek a megnevezéseknek ugyanis a születési időpontja pontosan datálható. Az azt megelőző korokra való használatuk anakronizmus, történelemhamisítás, ugyanakkor beszédes bizonyítékai a jelenben történő törekvéseknek. Ugyanolyan közröhej tárgyává válna az a magyar történész vagy publicista, aki Pannónia helyett Magyarországot, Aquincum helyett Budapestet emlegetne a római időkről szóló irományában.

Biztosak lehetnek abban uraim, hogy a jövő józan szlovák történészei pontos képet fognak majd festeni erről a most zajló átmeneti időszakról, vaskos kötetekben. Az igazsághoz tartozik, hogy hasonló ferdítéseket, legendákat a magyar történetírók is gyártottak nem egyszer, s gyártanak még sajnos napjainkban is. A történelmi tallózást folytathatnánk a felvilágosodással, a reformkorral, a szabadságharccal (ajánlom figyelmébe erre vonatkozólag Gabriel Viktor: 1848–1849 legendája a szlovák történetírásban (Kalligram, 1999) c. könyvét), amiből, bizony, nem hagyható ki a kissebbségekkel szembeni magyar politikum intoleranciája, a hibás politikai döntések sora a XX. század folyamán, de a kitelepítés és a Beneš-dekrétumok sem).

És nem hagyható szó nélkül az a fajta abszurditás, amit Önök képviselnek. Történetesen azt, hogy a múlt jeles történelmi alakjairól, tudósairól, művészeiről nagy buzgalommal igyekeznek a szlovák származást bizonyítani. Még attól sem riadva vissza, hogy önkényesen szlovákosítják nevüket. Így lett Rákócziból Rakoci, Fejérpatakyból Bielopotocký, Zichyből Ziči, hadd ne folytassuk a sort.

1986-ban jelent meg Jozef Novák történésztől a Rodové erby na Slovensku (Családi címerek Szlovákiában) c. kétkötetes munka, amely a fentebb említett gyakorlat egyik előfutárának számított. A terjedelmes műben kivétel nélkül szlovákosították a magyar neveket, ám következetlenségből fakadóan a német nevek változatlanok maradtak. Saját kommentárom helyett hadd idézzek inkább Hanák Péter történész Címeres furcsaságok című frappáns cikkéből, amely az Élet és Irodalomban jelent meg akkoriban:

..."Amíg a régi Magyarországon e birtokos nemesek kizsákmányoltak, elnyomtak, erőszakoskodtak – addig magyarok voltak. Most, hogy kihaltak, letűntek, már szlovákokká váltak? A deres, a robot, a dézsma, a nemzeti és az osztályelnyomás a magyaroké – a név, a címer, a kastély, a műemlék a szomszédainké? No erre már ugyancsak csóválná fejét Mikszáth Kálmánunk, azaz Koloman Miksát, aki pedig igencsak kedvelte a szlovák atyafiakat. Ha viszitek a nemeseinket, vigyétek a derest is, a robotot is, és akkor nem mi nyomtuk el a szlovák jobbágyot, hanem ti a magyart."