Örömmel nyugtázhatjuk, hogy hamarosan két párt keresi kegyeinket, amiért majd cserébe vállvetve küzdenek jogainkért, identitásunkért, vastagabb szelet kenyerünkért.
Mondhatnánk így van ez jól, s gyönyörrel vehetjük számba a sok küldetéstudattól megittasult felebarátunkat, akik testi erejüket, idejüket, szellemi potenciáljukat, mi több, még feleségeik megtakarított pénzecskéjét sem restek feláldozni érettünk. Igazán megható e honfiúi buzgalom. A szépen bimbózó új párton azonban van egy csúnyácska flastrom.
Jelesül, hogy dezertőrökből verbuválódik a szabadcsapat. Félreértés ne tessék! E sorok írója eleget ostorozta már az MKP politizálását az elmúlt két esztendőben. Csáky Pálról is leszedtem a keresztvizet egynéhányszor. Csak hát! A balhét, az elmúlt időszak tunyaságáért, baklövéseiért – leszámítva az elnök néhány vargabetűs akcióját – egyként felel a teljes MKP vezetése, Országos Tanácsa, ahonnét most az egykoron felesküdött bakák és tisztek fejvesztve menekülnek.Szinte törvényszerű a sereg szétzüllése, ha elfogy a hópénz vagy gyérül az utánpótlás, de egy lefokozott, kegyvesztett tábornok vakon követése enyhén szólva az állomány szedett-vedett mivoltára utal. Tetszik-nem tetszik, Csáky Pált demokratikusan választották meg elnöknek. A vesztes fél vagy alárendeli magát az új helyzetnek, vagy veszi a kalapját, s méltósággal elviseli a vereséget. Úriemberhez méltón – s nem zokogja tele a sajtót, nem fogadkozik a végleges visszavonulásról és nem tesz szent esküvést arra vonatkozóan, hogy semmilyen párt létrehozatalában nem fog segédkezni. És nem teszi ki magát nevetség tárgyává, hogy csak akkor tér vissza a nagypolitikába, ha vészesen lecsökken pártja népszerűsége, ugyanis az nem csak elhatározás kérdése. Szükséges hozzá a küldöttek többségének szavazata is, ugyebár. Amely jelen esetben nem áll rendelkezésére.Lévén azonban a kísértés nagy, a fogadkozások pediglen komolytalanok – maradt a zendülés. Miért is? Elsősorban azért, mert a távozó „vezéregyéniségeknek” esélyük sincs arra, hogy 2010-ben az MKP listájára kerüljenek a parlamenti választásokkor. Akkor kapkodni, pártot létrehozni már késő. Időben kellett tehát ürügyet találni és nagy dérrel-dúrral távozni a pártból. Persze a parlamenti karosszéket magukkal vitték, amely cselekedet, valljuk meg férfiasan: snassz. Régtől fogva meggyőződésem, hogy kell egy új párt. Új arcokkal, friss szellemi áramlatokkal, fiatalokból és a mai harmincasok soraiból. Világos, sérelmi indíttatásoktól és hagymázas álmoktól mentes programmal, amely a korral és Európával egyaránt kompatibilis. Minden régi obsitost (kommunistát, besúgót, MPP, MKDM, Együttélés és MKP tagot) pedig gondosan távol kell tartsanak maguktól, kialakítva nekik legfeljebb egy panoptikumot vagy nyugdíjas otthont.
Persze, nem olyan amatőr és felettébb mulatságos módon fognának a pártalaptáshoz, mint az történik jelenleg. Támogató aláírások gyűjtésével kezdenek, noha az aláíró polgár még nem tudja, hogy mit támogat. Először világossá kellene tenni, hogy mi a program, az irányvonal s ahhoz kellene támogatókat keresni. Elegendő egy rövid mustra, hogy lássuk: a meghirdetett formáció nem olyan márka, amiben vakon lehet bízni. Jobb helyeken ezt így csinálják.Igaz, hajdanában is először volt a toborzó és a vigalom, s csak másnapra derült ki, hogy mundér lesz a viselet. Este még nyakló nélkül ittak a legények, ropták a verbunkost, ám mire kijózanodtak, a foszlós kalács helyett cibak volt a kenyeres zsákban, a kulacsban víz, a szép leányok dereka helyett meg lőporos mordályt szorongattak a megszeppent regruták.
