Neonáci szlovmagyarok
Magyarországon a rendszerváltás hajnalán két idealista, romantikus kép létezett a határon túli magyarokról. A liberális humanisták nyelveket beszélő, kiművelt, toleráns polgárok százezreit látták a határokon túl, akik fő pillérei lesznek az egyesült Európának és a népek közötti barátságnak. A „nemzeti érzelmű” honfitársaink ugyanezeket az embereket az „elszakított nemzettest” részeként értelmezték, akik büszkén ellenállnak a többségi nemzetek asszimilációs törekvéseinek, velük nem vagy alig érintkezik, természetesen magyar nyelvű oktatást adnak utódaiknak, és Magyarországon csakis a magukat „nemzeti” pártoknak nevező szervezetekkel szimpatizáltak.
Mindkét elképzelt közösség képe persze erős túlzás, amire az átlagos magyarországi polgár egy párkányi sörözéssel egybekötött bevásárlás vagy egy kéthetes erdélyi körút során bármikor rájöhetett. A mai kommunikációs felületeknek hála, a leegyszerűsítő, hamis elképzelések az utóbbi két évtizedben összetörtek, ma már csak az igazán injekciós turbómagyarok, a fideszesek és Bajnai Gordon hisznek az „ezeréves” és 13,5 milliónyi magyar (nemrég még: 15 Milla) nemzet rendíthetetlen egységében. Az elmúlt években azonban új jelenségre figyeltem fel, több helyről kapom folyamatosan a jelzéseket: Szlovákiában elszaporodtak az agresszív nacionalisták, a neonáci szlovmagyarok.
Hétvégén cseh, szlovák és magyar történészek baráti találkozóján vettem részt. Először a Pedagogicka fakultára siettünk, frissen doktorált cimboránk, Milan tartott egy nagyon fasza előadást arról, milyen általános sztereotípiákkal rendelkezett a cseh politikai és kulturális elit a Hungáriában (Uhorskoban) élő szlovákokról egészen az 1918-as területi dezintegrációig. Nézzünk egy ilyen érdekes általánosítást, hogyan látta Palacky Ferenc, azaz František Palacký cseh történész a szlovákokat, amit eredetileg 1898-ban adtak ki Prágában a Palacky Hungária északi, szlovákok lakta vidékén szerzett élményei alapján.
"A szlovákok nincsenek valami irigylésre méltó helyzetben (...) kézzelfogható a súlyos, mindent elborító szegénység, menj csaj faluról, falura. A kis falvakban kis fakunyhókat látunk sorban, mintha minden kihalt volna körülötte, aztán felvillan egy nő és egy idős férfi. Az életerős férfiak többsége nincs otthon, elment dolgozni a mindennapi kenyérért, legyen az vékonydongájú kisgyerek vagy izmos, életerős férfi, mindenki útra kelt a megélhetésért, legyen az közel vagy távol. A szorongás mindennapos a szlovák emberek többségének életében. Ez az érzés hajtja el őket mezitláb vagy kis papucsban, kifeslett ingben és blúzban, alázatos kifejezéssel arcukon. Ezekre az emberekre néz megvetően a jobb anyagi helyzetben lévő magyar és a világot látott zsidó. A legtöbb településen a leggazdagabb úriemberek a zsidók, akik birtokokat kizárólag a magyar "grófokkal" osztják meg."
Az izgalmas előadás után egy kellemes kocsmába sétáltunk át. Az egyik történész haver megunta a társadalomtudományoknak élő ifjú tudósok, izgalmas, de csóró életét, nyitott egy söröző-éttermet. Amikor már mindenki hazafelé indult, a szomszéd asztalnál ülő arcok közül az egyik hozzám lépett és megkérdezte: - Te magyarországi vagy? Igenlő válaszomra újabb megdöbbentő kérdés érkezett: - Akkor miért beszélsz szlovákul? - Azért, mert megtanultam. – Nem hiszem el. – Lehetett látni, rendesen zavar van az arcukon, LOL. - Akarod, hogy megmutassam a személyim? Hallottam a srác fejében a fogaskereket, ahogy kisiklott megszokott menetéből és az erőlködést, hogy újra beinduljon, nem sikerült. Majd visszanézett a társaságához és közölte velük, tényleg magyar a gyerek.
Ezután a nagyjából tízfős csoport rágyújtott egy Szálasit éltető nótára, majd teli torokból mocskos zsidózni kezdtek. A nyilas nótákat jól hallhatóan mindenki énekelte, valószínűleg már nem először adták elő a műsort. Magát megnevezni nem kívánó forrásom szerint a szlovákiai városban, ahonnan ezek a fiatalok érkeztek, a Jobbiknak meg a 64 vármegyéseknek van egy nagyjából 20-30 főből álló sejtje is. Jó eséllyel ezekkel futottunk össze. Érdekelt kik ők, mit gondolnak a világról: az egyik még odajött hozzám: - de te ugye zsidó vagy? Epic!
Fiatal fősulis barátom meséli: a szlovmagyar értelmiség utánpótlását képző egyetemen egy hallgató a Magyar Gárdába toborzott tagokat, a diákok között petíciót terjesztenek, hogy vonják Vissza Trianont. Ledöbbentél? Itt aláírhatod. Magát megnevezni nem kívánó forrásom szerint, aki nem akarta a petíciót aláírni, ledobálják a Facebook baráti listájáról. Szeptemberben lemondott posztjáról az intézmény dékánja. A hírre, az egyetem történelem szakján, pacsiztak a diákok, végre nem "a zsidók" által írt történelmet fogják tanulni.
Egy másik panaszos szerint egy jelentős szlovákiai magyar városban nem mer este kimenni kocsmába a barátaival, mert tudja, nem lenne jó vége. Fél. Egy harmadik, hokirajongó haverom keletről mondta: szlovákiai magyarként Szlovákiának drukkoltál a hoki világbajnokságon? Halott vagy! Ha ezt kikéred magadnak, az ismerősöd megkér: soha többé ne szólj hozzá, segítséget ne kérj tőle, egyébként is: biztosan zsidó vagy!
Egy Komárom és Párkány közötti, full magyar kis faluból származó ismerősöm arról számolt be, hogy egykori ismerősei sorra bekattantak: Martens, rovásírásos póló, Szittya-ősturulos, bőrlemezes tarsoly és Kárpátia. Ismerősöm Csallóközből származó élettársa pedig nem szívesen beszél már egykori ismerőseivel, mert azok folyamatosan „cigányoznak”. A traumatizált személyek legújabb „teljesítménye”: rovásírás táblák megjelentek már a Csallóközben is. A példákat sorolhatnám a végtelenségig, a szlovákiai magyar internetes oldalak hozzászólásaitól kezdve a személyes beszélgetéseken át.
Nem is olyan régen egy politikai előadáson jártam. A két tekintélyes szlovákiai meghívott vendég a fővárosban tanuló, szlovákiai magyar egyetemistáknak mesélt egykori politikai élményeiről, a beszélgetést egy fiatal közíró moderálta. A találkozó után, a moderátor az egyik meghívott vendéggel, egyetemi tanárral (!) karöltve cigányviccekkel szórakoztatta a köréjük gyűlt fiatalokat. WTF? Nem hittem a fülemnek. Természetesen egy jól elmondott cigányviccnek megvan a maga kontextusa, mondjuk a kabaréban, de az határozottan nem a fiatal egyetemisták versus professzor és ifjú közíró találkozója: mindenkinek megvan a felelőssége.
A negatív jelenség létezik, éppen ezért figyeltem érdeklődéssel a nagy csindraddattával indult és a már a korkep.sk által is kritizált, rokonszenves kezdeményezést: madari.sk. Az oldal célja a magyarokkal kapcsolatos sztereotípiák lebontása lenne, amelyek makacs módon rögzültek a szlovák emberek fejében. Megnéztem a honlapot, a Szent Korona mellett szlovákul ez szerepelt: „madarské symboly”, pedig talán ez szimpatikusabb lett volna a többségi nemzet felé: „uhorské symboly”, kinek is szól az oldal? Vagy ha vállaljuk magyarosító hagyományainkat, miért remélünk a másik oldalról több érzékenységet? Aztán, a romakérdésről vagy a szlovákiai magyarok radikalizálódásáról vagy a magyarok szlovákság képéről sem olvastam egy szót sem. A többi tartalom, röviden: unalmas, köldöknézős. Rudolf Chmel mondta: minden népnek a saját nacionalizmusával kell elsősorban foglalkozni, hiszen hazai fából ácsoljátok meg nacionalizmusotoknak az akasztófát!
Magukat megnevezni nem kívánó, az élet különböző területein helyt álló, szlovákiai (történész-, közíró-, és az üzleti világban dolgozó) forrásaim szerint a tizenhét és harminc éves közötti korosztályban, a szlovákiai magyar fiatalok minimum(!) egy harmada jobbik-szimpatizáns, vagyis újnáci, fajgyűlölő, xeno- és homofób eszmékkel kokettál, sajnos. Panaszkodik a Közbeszéden Czímer Gábor, nincsenek jelképeink. Dehogynem, vannak! Nagymagyarország, rovásírásos-tábla, Szálasi-nóta, Fradi-nóta, Az a szép, az a szép, ha miénk a Felvidék, Esterházy gróf, soroljam? Döbbenetes az a szellemi nyomor, ahol a felnövő, új generáció még mindig azzal van elfoglalva, "valakinek sikerülne meggyőzni a hazai magyar széles közvéleményt a gróf pozitív szerepéről."
Belátom: nem könnyű egyensúlyozás ez, vajon a kisebbségi politikának alapvető dolga-e, hogy etnicizáljon (erről szívesen vitatkoznék, így van-e) ha látható akar lenni a politikai térben? Ugyanakkor, ha elfogadom a szomorú tényt, hogy a szlovmagyarok nyolcvan százaléka, hasonlóan Magyarország és a térség többi államának társadalmához homofób, rasszista eszmékkel szimpatizál, milyen alapon vár el egy a demokratikus világban működő és bevett kisebbségeket még pozitívabban diszkrimináló politikát a szlovák többségtől, amikor mindkét fél csak a nacionalista erőpolitikából ért, és ott sajnos még mindig az erősebb kutya baszik.
