Don Barak, a Kém és a többiek - elvtárs, segítsd az elnyomott magyarokat!

Hé, gyerök, nem te vagy a Sánta Laci fia? – hallottam a hátam mögött, ahogy kiléptem a kisudvarnoki Restaurace Kissből. Meglehetősen lassan formálódott szám válaszra, ettől csak a helyzet váratlansága lepett meg jobban, mintha zselépárnácskákon járnék, fejemet mázsás súlyok húzták a Föld közepe felé. A másnapos buta-nézés megvolt, két perc múlva kint ültünk a teraszon és a felnyírt hajú pincér Lacika próbálta kibogarászni újdonsült ismerősünk  mititétéátátá nyelvjárásban leadott rendelését. Mondom én: két sör, három kofola.

A kocsmabelsőt nagymagyarország térkép díszítette, mi más? Igényesebb helyen a „Nemzet Csapatának” valamelyik utolsó bajnoki tablója, talpig zöld-fehérben. Nagyjából az ötödik perc magasságban nem várt asztaltársaságunk biztosított arról, Ne féljetek, egyszer még kikergetjük innen a tótokat, vissza Liptóba, ami valószínűleg a szlovák apukával rendelkező Sörmen cimborámnak hangozhatott különösen érdekesen. Fáradtságra fogtuk kevésbé aktív visszajelzésünk, ráadásul figyelmem még egy egészséges galamberegetés megakadályozása is megosztotta. Srácok, de ugye nem vagytok zsidók? Na, menjünk tovább lepihenni.

Erős nappalon és még zúzósabb éjszakán voltunk ekkor már túl, Csehszlovák Kém és barátai szlovákiai Pozsony-Dunaszerdahely turnéja javában dübörgött. Olvasóimtól többször megkaptam, mit pofázok Prágából, gyere ide és győződj meg saját szemeddel, elnyomnak minket a tótok, egy ország, ahol még azt sem lehet kiírni a kerítésre: harapós kutya. Teringettét! A szlovák többségű vidék alaposabb megismerése után, ideje volt, hogy körbenézzek az elnyomott, kétnyelvű feliratokban szűkölködő délen. A vonatút meglehetősen eseménytelenül telt el, sőt, hogy fogy a magyar is: csupán már csak két idős nő beszélgetett csehül mellettünk. Velká Pakáig mentek. Ezek rabolták el a Felvidéket, mi?

Vendéglátónk és leendő idegenvezetőnk Barak Laci a pályaudvar előtt várt a tölgyek alatt, mi oldalt cigiztünk a parkolóban, mivan fővárosi faszikám, máris eltévedtél? Tudtam fokozni: vendéglátónk elegáns-sportos parkolása után a Bonbon Hotel előtt majdnem felvittem/újrahasznosítottam a bőröndömmel együtt a korábban már ajándékként átadott prágai sör-szettet, éreztem: nemsokára én ezt még visszakapom!  Bezzeg a Recepcia meg csak egy nyelven volt kiírva, hol a Recepció? Stabil-takaros szervíz, amolyan harminc év múlva „Ó, hányszor basztam én már ott!” hangulatú szobákkal, a 103-asból pedig pont tökéletes rálátással a helyi MILF-ek és tangabugyis diáklányok által gazdagon használt kerti medencére.

Aki kitalálja, mire való az a nagy kondér, annak töltök először! – javasolja vendéglátónk, miután megállapíthattuk, hogy egy kis faluban gyakorlatilag mindenki, mindenkinek a rokona és ismerik egymást, együtt megetettük a tyukokat is. Az egyik ráadásul kakas volt, nekem máris sok tanulsággal szolgált a tanulmányút! Levest! – dobja be a választ cimborám, nem hiába ő a gútai, bár nekem az ütött-kopott,szedett-vedett  eszköz legalább olyan nagy felfedezés volt, mint Baraknak, amikor megtudta, régebben a Magyar Nemzet print változatába is irogattam. Milyen sok jó embert rúgtak akkor ki, nézd meg, kiket vettek fel helyettük! – cinkel az éppen Aranyfácánokkal érkező lapigazgató úrnak.

Laza egy órás előjáték után forró-csípős gulyásra cseréltük fel a diófa hűvös-kellemes árnyékát. Megmártóztunk a csehszlovák és szlovák nagy-, és kispolitika közelmúltjában Gustav Husáktól Fedor Gálig és a Faszpirinig, vendéglátónk megannyi sajnos már eltávozott és nagyon hiányzó, a szlovákiai irodalmi élet zseniális figuráit idézte sorban. Higgye el minden drága olvasó, egyébként rengeteg értelmes dolgot kérdeztem vendéglátóinktól, de nincs kínosabb elolvasni, hogyan részegedett le a cikkíró, ezért a folyamatosan csökkenő színvonalú kérdéseket átadom a feledés diszkrét homályának. A válaszokat pedig simán elfelejtettem, mindenki megnyugodhat.

Turnénk fénypontjául kétségkívül a szombati első dunaszerdahelyi fröccsfesztivál ígérkezett. Az eseményekre kora délutántól a Luigi Pizzériában hangoltunk, nem bántuk meg, hogy az izgulós tekintetű pincérkislány egy sörrel többet hozott ki az asztalunkra. Próbáljátok ki a Capone-t, igazak a hírek: a város legjobb pizzeriája! Itt vártuk be vendéglátónkat, aki nemcsak előző este volt legény, de már szombat délelőtt nektek szerkesztette a parát, közben gyorsan elmeséltük az előző este befejezését, a medencébe hányás végül elmaradt és nagyon jó csajokat láttunk délelőtt a medence körül. Laci felhívta figyelmünk az este várható vizespólós versenyre, haladjunk.

Átporoszkáltunk a főtérre, közben rengeteg egynyelvű feliratot is láttam. Magyart. Bevártuk mindenkit és együtt mentünk fel gyárlátogatásra majd a Jednota tetejére, innen, magasról és vastagon szarok rátok! Eszter ügyelt, a Főnök irodájában nem ment a légkondi, a könyvraktár balra volt és alig fértünk el. Miközben intravénásan adagoltam magamba a könyvraktárok utánozhatatlan illatát és nyűgözött le a könyvek változatos tematikája – ti. mindenki tudott hova nyúlni – Laci vidám – Dunaszerdahely egyetlen magyar alkotmánybírója egy cseh küldöttségnek mutatja meg a város kevésbé mutatós főterét - és kevésbé vidám – hogyan került le Kertész Imre Nobel-díjas magyar írónk neve az egyik kiadványukról magyarországi forgalmazójuk kérésére - történetekkel szórakoztatta a csapatot.

A könyvek patináns tematikaválasztása – magyar találmányokról, Nobel-díjasokról, kortárs szépirodalomról szóló kiadások- és a kivitelezés igényes foka mindenkit elbizonytalaníthat, hogy biztosan egy „magyarellenes” költővel, íróval és publicistával van dolgunk, na, pakoljuk össze a könyveink, holnap beugrunk érte és már húzhattok is el a picsába! A Nagyon Fontos Embereknek persze jár a VIP-jegy a Fröccsfesztiválon, ahol az egyik árnyas sarokban telepedtünk le. Klasszul sikerült a rendezvény, jó volt látni a sok, „elnyomott magyart” önfeledten bulizni. Nem reprezentatív gyorsinterjúink alapján az utca emberének bejött, hogy nem a múltba révedve dizájnolt buliban vesznek részt. Csúcsra pörgött Csehszlovák Kém közönségtalálkozója is: sokan olvasnak Dunaszerdahelyen a parameteren, gratuláltak. Hoppá, itt van Világi Oszkár is, pacsi, őszinte részvényem!

Hogy van, Főnök úr? – tesszük fel a kérdést már vasárnap délben a főszerkesztői szobában, Májamban szeszgyárak énekelnek,/ösztöneim szót sem érdemelnek (Zs. Nagy Lajos), így. Irány újra a könyvraktár, sietni kell, hogy elérjük a vonatot Pozsonyban, ez nem semmi: egy út Szlovákiába, tizenkét ajándék könyvvel térünk vissza Prágába! A rengeteg pizzeria után azért a Bonbon éttermében  jók vagyunk még egy magyaros körre, Jókai bablevest és Kolozsvári káposztát mindig élvezet burkolni, remekül főztek a kiszolgálás fántásztikus! És kétnyelvű, of course, mi más? Búcsút intünk Dunaszerdahelynek, Kisudvarnoknak, ahol az előzetes várakozásokkal ellentétben egyáltalán nem lassú az élet, nagyon jó arcok élnek a környéken, noha több hasonló program, mint a Fröccsfesztviál, simán elférne még a városka életében.

Prága felé a vonaton még visszatértünk Asztorba, Szkander Béla polgármester mai utódaihoz.