Egy rendezői nyilatkozat elemzése - De! Akkor kit formált meg Fabó Tibor Jászai Mari-díjas?

Játszók: Walter, szökött rab: Szabó Viktor/ Frank, valójában James felügyelő: Fabó Tibor, Jászai Mari- díjas/ Grace, doktornő: Losonczi Kta m.v./ Tony, hivatásos bűnöző: Bernáth Tamás/ Bonnie, a társa: Dobra Mária m.v./ Oliver, Vállalatigazgató: Majorfalvi Bálint/ Olivia, a felesége: Holocsy Krisztina/ Christoph, igazságügyi miniszter: Skronka Tibor/ Christ, a felesége: Bandor Éva Jászai Mari-díjas/ I.rendőr – I. revizor: Olasz István/ II. rendőr—ékszerész: Németh István/ III. rendőr—II. revizor: Tóth Károly/ Bőröndös alak—könyvelő—lelkész: Czulka Ottó/  Zenekar: Pálinkás Andrássy Zsuzsanna, Román Géza, Lelkes Tibor, Varjú Attila/      Ügyelő: Nagy László/ Hangtechnikus: Görözdi Szilárd, Csicsó Tamás/ Fénytechnika: Rózsás Silvia, Tárnok Dávid/ Fodrász, sminkes: Tóth Simona/ Kellékes: Vay Orbán Katalin/ Súgó: Leczkési Dóra/ Közreműködők: Ditzmann Tamás, Kovács Napsugár, Kurik Bence, Tóth Zsuzsa/    Díszlet: Taksás Mihály m.v./ Jelmez: Baracsi Orsolya m.v./ Zenei vezető: Pálinkás Andrássy Zsuzsanna/ Koreográfia: Németh Eszter m.v./ Zene: Szemenyei János m.v./ Dalszöveg: Erdeős Anna m.v./  A rendező asszisztense: Balaskó Edit/ 

                     Rendező: Erdeős Anna m.v.       Először: 2015. november 20.     

Beszéljünk egy jelenségről: A Komáromi Jókai Színház vezetése megindító jóindulattal viseltetik szakmai téren a meghívott rendezőkkel; ezért szinte természetes, hogy a szakmailag  értékelhetetlen Misi Mókus kalandjai című bábjátékot egy harmadik vonalbeli táncos komikussal, a Börtönkarrier című zenéssé vált vígjátékot (?) pedig egy bábos szakon végzett, ám hiperaktív rendező asszonnyal csináltatja meg. Az igazsághoz szorosan hozzátartozik, hogy a Börtönkarrier rendezője fogalom a magyar színházi történetben, hiszen tartalmas pályafutása során valamivel több, mint fél előadást rendezett a mai napig, ha ide soroljuk a győri Figaró házasságát is. Rendben van, soroljuk ide. Akkor is, ha nem volt mondjuk akkora visszhangja az előadásnak, hogy a POSZT válogatói jegyezzék. Tehát, jó esetben második vonal, rosszabb esetben: futottak még. Ezt csak azért kockáztatom meg, mert, ha a magyar nyelvtájban egy rendező az adott év augusztusában még nem kelt el, akkor vagy meg nem értett zseni, vagy túlságosan magasak az igényei, vagy igazam van.

A jelenség pedig (amit Méhes László főrendező honosított meg a Komáromi Jókai Színházban) pedig a következő: a jelentős öntudattal (bazmeg) rendelkező rendező az alkalomtól megilletődve szerényen bemutatkozik a társulatnak, elemez, folyamatosan nő a mellénye (hiszen vidéki a társulat, vidéki a színház) öntudatra ébred, improvizál, kísérletez, s a próbafolyamat végén lehülyézi, leidiótázza azokat a színészeket, akik az ő drámapedagógiai ürülékéből megrendítő színészi alázattal, emberileg, mesterségükben megalázva, fogcsikorgatva színházat csinálnak.(Ez így nem igaz. Színházat nem. Inkább  esztrádműsort, varieté beütésekkel, bohóctréfákkal fűszerezve)

Beszéljünk az előzményekről: Tóth Tibor színigazgató és Méhes László következetesek: folyó év augusztus közepén még nem volt teljes a 2015-2016-os évad.(megjegyzem, ma, 2015 november 22- a Kassai Thália Színháznak kész a 2016-2017-es tematikus műsorterve ) Nem volt kiválasztott darab és nem volt kiválasztott rendező. A direktor számos kört futva jutott el Erdeős Annáig, aki: „ Amikor nyáron beszélgettünk Tiborral, javasoltam néhány színdarabot, amit szívesen megcsinálnék. Brechtet, Wedekindet, Spirót, Németh Ákost, Shakespearet. És, hogy még szélesebb legyen a paletta, bedobtam egy vígjátékot is. Aztán pont erre szavazott. Meg kell, hogy mondjam, akkor legkevésbé vágyakoztam a Börtönkarrierre..“ Ezen azért nem kell csodálkozni, mert Tauno Yliruusi vígjátéka elolvasás után azonnal elfelejthető, fércmunka.

A komáromi Jókai Színház 2002-ben mutatott be utoljára hazai magyar szerző színművét, Gágyor Péter: Isten veled Monarchiáját, Kiss Péntek József igazgatósága idején, azóta nem. Pedig Trianon óta legalább ötven, a Börtönkarriernél jobb drámát írtak a cseh (szlovákiai) magyar szerzők, ami nem nagy mutatvány, mert ennél csak jobbat lehet írni. Annak, hogy Tóth Tibor választása mégis a Börtönkarrierre esett, számos oka lehet. A legkézenfekvőbb az, hogy elnökségi tagságra vágyik a Felvidéki Magyar-finn Baráti Társaságban. A másik, hogy szakmailag ennyire mélyre süllyedt, s a maga szintjére rántja le a társulatot, s a közönséget is.

Mit is mond a rendező asszony? „ De újraolvastam, és néhány álmatlan éjszaka után, hogy mit is kezdjek ezzel a szöveggel, nekiálltam  az átírásnak... Az eredeti szöveg nagyon terjengős. A szerző feldobta ezt a poént, és csak írta, írta, ami eszébe jutott róla. A fordítás is poros volt, de nem akartam a fordítással vacakolni, úgy gomdoltam, ami zavar, inkább újraírom.“ A járatlan kritikus kérdése csupán ez: ha egy színdarab nem színdarab, akkor miért kell mindenáron eljátszani?

S olyan Bbrechties lett az egész. „(A darab eredetileg dalok nélkül volt, mi tettük zenés vígjátékká)—mondja a rednező, majd hozzáteszi: „ A Kuldusoperára nagyon sok szempontból rímel ez a darab. Persze zeneileg is songokban gondolkodtunk. Szemenyei Jánossal, a zenszerzővel, Kurt Weil dalainak frissességét, dinamikáját, humorát követve jutottunk el ezekhez a dalokhoz.“ No, ez egy kicsit sántít. A történet ugyanis úgy kezdődik, hogy a korrepetálás idején az egyik színész, az első dallamsorra ráénekelte a Koldusopera Cápa dalát, ami némi zavart okozott, de Kurt Weil mégsem került plakátra. Plágiumról persze nem beszélünk, de a plágium gyanúja fennáll. S még néhány más dallam is felismerhető más, közismert zenés művekből.

Bertolt Brecht viszonylag ismert, Tauno Yliruusinál talán még jobb  drámaíró és színházesztéta is. A börtönkarier nem rímel a Koldusoperára, még mergerőszakolva sem. Bicska Maxi ugyanis karakter Walter pedig nem az. Ami a brechtiességet illeti, nem tudom, hogy az műfaj-e, vagy pedig stílus. A Börtönkarrierben egyik sem lehet, mert sem egységes stílusa nincs, a műfaja pedig meghatározhatatlan.  Aztán, hogy a rendező Brechttel kapcsolatban a színház drámai formájára gondolt-e, vagy éppen az epikus formájára, azt az előadásból eldönteni lehetetlenség.

Én az epikus formára tippelnék, de ez csupán tipp. De, ha bogozzuk a színpadi történés szálait, egy egy „ brechties“ motívumot felfedzhetünk, mint pl.:

A színpad elmond egy folyamatot- mondja Brecht. ( Estünkben a színpad közvetít egy folyamatot. )

A nézőt szemlélővé teszi, de felébreszti az aktivitását.(Esetünkben az első felvonásban a rendező aszzony -- egyedül ő -- harsány, kicsit poentírozott kacagása felébresztette a közönséget. )

Döntéseket kényszerít ki belőle, ismereteket közvetít neki. (Esetünkben ez kimaradt.) 

Szembehelyezi a cselekménnyel, érvekkel dolgozik, az érvelések megismeréssé válnak. (Három alkalommal a közönségre kapcsolták a világítást. Ez lehetett az. De Brecht egy szóval sem említi azt, hogy a direktív illusztráció a színházi teremtés része.)

A változó és változtató ember a vizsgálat tárgya.—így Brecht. (Ez konkrétan kimaradt a rendezői koncepcióból.)

A jelenetek egymásutánja nem lineáris, a jelenetek önmagukért vannak, a figyelem tárgya a dolgok menete.( Igaz, hogy a jelenetek sorrendisége linerárisra sikerült, de a jelenetek egytől egyig valóban önmagukért voltak. )

A színház tárgya a világ, ahogy alakul, és az ember, ahogy cselekednie kell. (A rendező ezt a tételt nem gondolta végig kellő odafigyeléssel.)

Középpontjában az ember indítékai állnak, a társadalmi lét határozza meg a bírálatot.  Nos, ez a nyithatatlan ajtó kulcsa: a Börtönkarrier egyetlen szereplőjének sincs indítéka.

Persze, lehetséges, hogy Brechtnek a színház drámai formájáról alkotott meghatározásai alapján kellett volna megközelítenem az előadást, de az előzőeket figyelembe véve ehhez nincs sem indítékom, sem bátorságom.   

Hogy miről szól a színdarab? Egy rab megszökik a börtönből, mindenki félreért minden helyzetet, így emelkedhet a társadalmi ranglétrán egészen a miniszterelnökségig. Az eredetiben vissza akar jutni a börtönbe, a mi változatunkban végülis, nem. A rendező ezt így interpretálja: „ Az eredetiben Walter végig a börtönbe akar menni, nálam meg egyszer csak rájön, hogy ő ezt az egészet tulajdonképpen élvezi. /…/ Walternek, a főszereplőnek a börtön előtti múltjáról nincsen szó, de úgy képzelem, és a színészeknek is így elemeztem, hogy az elején minden mindegy alapon viszonyul a dolgokhoz.”

Igen, de! Az elemzés szempontjából talán mégsem mindegy az, hogy korábban a főszereplő, Walter  egy bájos sorozatgyilkos volt-e, vagy ábrándos pedofil, esetleg akasztani való tyúktolvaj. Mert azon túl, hogy a főszereplő hogyan viszonyul az adott helyzetekhez, figyelembe lehet venni azt is, hogy a néző hogyan viszonyul a főszereplőhöz. Ugyanis, ha a főszereplőnek nincs egyénisége, akkor a történetnek nincs tétje. Ha a történetnek nincs tétje, akkor a történet nem hozza izgalmi helyzetbe a nézőt, s kialakul két belterjes közeg. Az egyik térfélen a játsszók, a másikon a közönség, közöttük pedig az üvegfal.

Az viszont az előadás folyamatában kiderül, hogy a rendező nagy mestere a semmi megteremtésének ugyanúgy, mint az álkonfliktusok kialakításának, például a társadalmi viszonyok kapcsán. Bravúrosan hozza létre a felszínességet: nem a paródia szintjén, hanem a rendezői koncepció keretein belül. Fontos, hogy vicces legyen, fontos, hogy eldőljön, hogy elessen, fontos, hogy a rendőrnek krumpliorra legyen, mert, ugye a rendőr az zsigerből hülye, s ha magyar (mert a díszlet színei kicsit direkt módon, de nem hagynak kétséget afelől, hogy hol van a korrupció, a bratyizás és a börtön országa / erre még visszatérünk/) akkor fokozottan. „ A legnagyobb dramaturgiai beavatkozás az volt, hogy kihúztam a darab végét, és írtam egy nagyfinálét, melyben mindenkinek a sorsa lezárul.“ Ez igaz, egy kicsit népmesei felhanggal, megerőszakolva az ötlettelenséget. Így: Bonnye, a bűnözőnő, Olívia, a vállalatigazgató felesége, Christi, az igazságügyi miniszter felesége úgy dönt, hogy szerelembe esik Walterrel, aki viszont ekkor már Grace doktornőt szereti. A lelkész némi kenőpénzért már-már belemegy a többnejűség megszentesítésébe, amikor a három grácia agyában világosság gyúl és eléneklik ez alábbi irodalmi értékű dalt: 

                                              Na most olyan sok itt a kavar

                                              Azt se tudjuk, hogy ki mit akar,

                                               De hátra lépünk, ezt kívánja a logika

                                               Na, meg gondolom, nyilván a dramaturgia

                                                Olya nagyon szép lett volna minden

                                               Mint egy türkiz mesekönyvben

                                                Nem jött össze most nekünk ez a parti épp

                                               De férjhez megyünk, ha valaha sikerül még.

 

Természetesen férjhez mennek, egy frappáns dramaturgiai csavar kapcsán, a három idióta rendőrhöz, persze csak azután, amikor a rendőrök közlik velük az alábbiakat: Nekünk is vannak érzéseink, mint önöknek/ vannak vágyaink/ Verssel hódítunk, ha egy nő kacsint. Hol az a nő, aki az ilyen csábításnak ellent tudna állni? Álljon elő! Jut eszembe: köztudott, hogy minden, a határon túlra érkező magyarországi rendező klasszis. Ezért nem alkalmaz dramaturdot, mert ő mindent tud. A börtönkarrier esetében egy, két, de inkább három dramaturg elfért volna a rendező mellett . Ha másért nem, hát azért, hogy ne kerülhessen be az előadás fináléjába ilyen veretes dalszüveg:

 

                                                     Nézzenek oda, milyen vidám vég:

                                                     Kiforrt a hatalmas finálénk!

                                                     Walter Break meg nagy reményre ad okot

                                                      Mert majd ő vele megtaláljuk a boldogságot

                                                      Van már hősünk az ég is kitisztul.

                                                       Vele megyünk mind, hisz jót tesz, tudjuk jól.

                                                      Mindannyiunkat megmentett ő!

                                                      Éljen Walter, Walter, Walter a szép jövő!

 

Ennek ellenére a kérdés továbbra is függőben maradt: Istenem, mitől mentette meg ezeket az árvákat Walter?   

Intermezzo. A második világháború befejezése után az ilavai börtönben élte mindennapjait Kozák Jano bácsi, akit minden fél évben fél évre elítéltek. Azért, mer a szabadulása utáni második percben egy kővel mindig betörte a szomszédos üzlet kirakatát. Később már-már attrakcióvá vált. Miért tette? Azért, mert cellatársa volt Dr. Gustav Husák, aki akkor írta az Igazság a szlovák nemzeti felkelésről című művét, s az öreg tudni akarta a végét. A visszavágyásnak tehát volt tétje. A Börtönkarrier Walterjénél nem.

Kit formált meg Fabó Tibor Jászai Mari díjas? Frank, valójában James felügyelő. Legmeghatóbb, amikor ezt mondja Walternek: Jó napot! Majd meg ezt: Hogy áll a dolog? Ebből kiderül, hogy Isten nem lehet, mert Isten tudná, hogy hogy áll a dolog. Főfelügyelő nem, mert akkor főfelügyelt volna. Illetve majdnem volt egy pillanat, amikor a rendező majdnem leleplezte, de furfangos módon beszúratott vele egy injekciót Walternek úgy, mint az amerikai filmekben. Ingen keresztül. Romba dőlt a koncepcióm. Talán a sors? Titok. Azóta is ott bolyong a rendezői bal és jobb között, olykor önt valakinek valamit, fölrepül a csillagközi térbe oly magányosan, mint amilyen magányos csak egy magára hagyott színész lehet. Olyan árván.

A díszlet, mint olyan, az eszközök, s az a fránya smink. A díszlettervező fontos  személyiség  minden előadás felépítésében különösen akkor, ha a díszlet formájában, stílusában, színeiben nem csupán, mint bútordarab kerül a színpadra, hanem mint egy jelzésrendszer művészileg tudatosan  megkomponált elemsora. Vegyük például Walter kötelét. Észrevehetetlenül monumentális, egyben felveti a kérdést: ha bent volt a cellában, hol tartózkodott Walter? S fordítva is. Ehhez az előadáshoz bármelyik bútorüzlet kiárusítási cikkei tökéletesen megfeleltek volna, akár a kocsmában, akár az irodákban. Ó, igen! A direkt módon illusztratív hivalkodó színek! Hiszen a FIDESZ a mutyizó, elnyomó börtönállam megtestesítője, s kell az orange. Az, hogy a Duna innenső oldalán is regnál egy orange-párt? Ők biztosan nem olyanok.

Ehhez szorosan kötődik a színpadi tér bebútorozása. Vegyük például a kocsmát: amott, túl az Óperencián  egy bárpult, mögötte vagy Frank, vagy James felügyelő, elveszve a perspektíva  távlataiban. Tony és Bonnie egymástól fényévnyi távolságban meghitten beszélgetnek, üvöltve. A bárpult és a proszcénium között üres ügetőpálya. Lehet, hogy a díszlettervező építész? Viszont volt egy szecessziósnak is tekinthető lámpaoszlop. Ott állt magányosan a térben, kutyára várva, de a kutya sem jött Ugyanakkor talán nem ártott volna, ha a díszlettervező szót vált  a jelmeztervező Orsolyával. Mert az nagy baj, ha egy életszerűnek tűnő előadásban a jelmez nem arányosan életszerű, sőt! A szürrealista elhajlások mintha mesterkélt pillanatokat idéztek volna elő. Olykor. Elképesztő ízléstelenséggel.

A színészek arcfestésének a jobb színházakban egyéniségi, érzelmi, hangulati jelentősége van. A púderrel ad hoc bedörzsölt arc a rendezői tehetetlenségről szól, de lehet, hogy brechties. Tiszteletteljes kérés: a krumpliorrok alsó részére vágjanak nyílást, mert megfulladnak ezek a szerencsétlenek. 

A mozgás egy már-már musical-szerű esztrádműsorban nagyon fontos elem. Ezért nem lett volna haszontalan, ha mondjuk a rendező leül mondjuk a jelmeztervezővel, a díszlettervezővel s a koreográfussal és elbeszélgetnek a tartalom  és a forma színházi, színpadi viszonyáról.

A dramaturgiai munka nullaságáról. Mert nem volt múlt, és nem volt indíték, és nem volt karakterformáló lehetőség és nem volt konfliktus és nem volt érzelem és az előadásnak nem volt tétje, dramaturgiai munkára sem volt szükség. Ne legyünk igazságtalanok. Volt négy  karakter, valamint egy és fél jelenet. A két revizor  az igazságügyi miniszter és a doktornő második jelenete. Walter igyekezete jelentős, de öt-hat jellem nélküli ember hiteles megformálása rendezőtől függő, mert komoly színészvezetést igényel. No, ezt még tanulnia kell a rendezőnek.  A szereplőket s a szerepeket azért nem elemzem külön külön, mert ebből a dramaturgiai és rendezői katyvaszból ez a csapat a legnagyobb színészi alázatról téve tanúbizonyságot, valamiféle előadást csinált. Ez a szakmai megalkuvás és színész szenvedés elkerülhető lett volna, ha színdarabot, s nem ezt választja a direktor.

A zenekar. Bravúrosan muzsikált együtt s külön külön is. A rendezőnő itt kihagyott egy ziccert: ismert, hogy Szabó Viktor tud dobolni. Oktondiság őt leküldeni a zenekari árokba, mert nincs az a néző, aki elhiszi, hogy odalent Walter dobol. Ilyen lehetőségtől megfosztani egy színészt, szakmai bűntény.

Nagyfinálé: Abban a hitben éltem, hogy a Komáromi Jókai Színházban az Egy hölgy a Maximból című előadást már nem lehet alulmúlni. Ebben az évadban már kétszer sikerült. Gratulálok.

 

Az írás megjelent az Irodalmi Szemle 2016/1-es számában.