Hölgye István emlékére

antalagi | 2021. március 17. - 20:35
A gyásszertartáson elhangzott beszéd

 

Tisztelt gyászoló család, tisztelt jelenlévők!

 

   Sokezer ember szíve szorult össze, amikor jött a hír, hogy szeretett Hölgye tanár úr a gimnázium tanári karának égi kabinetjéhez szerződött. Negyvenkilenc évnyi diák, kollégák, barátok, ismerősök gondolataiban azonnal élő emlékképek, mondatok kezdtek viszacsengeni.

„Vážení, odložte všetko, mám pre Vás papiere, budeme písať. Vieš, nevieš, píšeš. Magyarul mondom, hogy megértsd, česť práci, jó puskázást, úgyis elkaplak “

   Számos ehhez hasonló szlogenné vált ikonikus mondat keringett az online térben. Tele volt velük az este. Ha látta volna Tanár úr, mennyi ember ragadott tollat, és írta le az Ön iránti tiszteletét, megbecsülését, köszönetét és háláját, csak lehajtott fejjel, alig láthatóan mosolygott volna egyet, és tovább sétál. De ezért mélyen, legbelül megelégedéssel töltötte volna el, ezt biztosan tudom. Hiszen ahogy Ön mondta egy interjúban: Az embert jó érzés tölti el, ha megbecsülik. Megbecsültük Tanár úr, mélységesen tiszteltük, és még azt sem engedtük meg magunknak, hogy ezt elmondjuk Önnek, igen, lehet, hiba volt, de hát, hogy nézett volna ki csak úgy odamenni?! Generációk adták tovább egymásnak a titkot, ki rejtőzik az „Otec” név mögött. Ennek a titoknak súlya volt, aki tudta, a beavatottak közé tartozott.

   A Tanár úr élete és munkássága kapcsán Hamvas Béla szavai jutnak az eszembe:

„A dicsőség éneke olyan, mint a tücsöké. Mint a méhek zsongása. Semmi varázs. Semmi édesség. Mélyen, mélyen egyhangú és szelíd."

Hölgye Istvánnak dicső és üdvös élete volt.

 1937. dec. 17-én született Nyáradon. Az alapiskola elvégzése után a Dunaszerdahelyi gimnáziumban érettségizett. Mivel 1956-ban törölték a magyar-történelem szakot a Komensky egyetemen, ezért a magyar-szlovák szakot választotta. Saját elmondása alapján itt, és az utána következő, a seregben eltöltött évek alatt tanult meg igazán szlovákul. Az első tanítói vállalása is a sereghez volt köthető, ugyanis cseh katonákat, tiszteket készített fel, akik távúton készültek a szlovák érettségire. 1962 október 1-én kezdett el tanítani a Dunaszerdahelyi Gimnáziumban. 1963- ban megnősült, odaadó férj és apa volt, szeretett feleségét Ilonkát, akivel 57 évig élt házasságban, pár nappal ezelőtt ragadott el a halál tőle és fiuktól.

   Az első évben magyar és szlovák órákat is kapott, majd ez után csak szlovákot tanított 49 évig. Kilenc osztályt érettségiztetett. Figyelemmel követte a diákjai pályáját, büszke volt rá, ha egyetemet végeztek. Nagyon szerette az irodalmat, jó barátságot ápolt Tőzsér Árpáddal, Kulcsár Ferenccel, Cselényi Lászlóval, Bereck Jóskával, Tóth Lászlóval, Gergely Józseffel, Jókai Annával, akiknek író- olvasó találkozókat szervezett, egészen 1968 -ig, amikor kiderült, hogy a szovjet katonák fogadására van pénz, az írókra, költőkre már nem jutott. Ilyen apró kinyilatkoztatásokból, mozzanatokból lehetett kiolvasni a Tanár úr viszonyát a rendszerhez. Sosem lázadt, nem nyilvánított ki hangosan véleményt, viszont, amikor a Minisztériumba hívták dolgozni, feljebb léphetett volna a szakmai ranglétrán, azonnal elutasította, mivel akkor folyt a magyar iskolák szlovákosítása. Vagy egy nagyon markáns személyes emlék kapcsán, mikor elcsíphettük a zseniális, intelligens, ironikus humorát is. Meghallotta a suttogásunkat a folyosón, vajon lesz-e 7. óránk a Tanár úrral, mivel pártgyűlés van. Meg sem állt mellettünk, csak megjegyezte: Nie som členom KSČ, budúce kolegyne. A tananyag címe pedig: Reportáž spod šibenice.

 

  2001-ben átvehette a Városunkért PT által létrehozott Város pedagógusa díját, ami anyagi elismeréssel is járt. Ennek a pénznek a java részéből könyveket vásárolt a gimnázium könyvtárába.

 

  74 évesen hagyta ott a katedrát, kiszámoltuk, ez majdnem 4000 kis ember, akinek az elkövetkező életére hatással volt. A nyugdíj elhozta számára a lehetőséget arra, hogy több időt tudjon szentelni a szenvedélyeinek, az irodalomnak, a kertészkedésnek és az örök szerelemnek, a focinak. Lelkes szurkoló volt, minden meccsen kint volt, méltatlankodott és örült is a csapattal. Viszont a mai napig voltak diákjai, azt mondta, fiatalok között tölthettem az egész életem és ez éltetett. Egy interjúban üzent a fiatalabb kollégáknak:

  „Végezzenek tisztességes munkát, legyenek igényesek önmagukkal és a diákjaikkal szemben, nyújtsanak nekik alapos tudást, készítsék fel őket az életre és a továbbtanulásra, tekintsék őket munkatársnak, mert jó eredményt csak közösen lehet elérni”.

 

  Drága Tanár úr, jelentem, tisztességet munkát végzett. És most csend honol a szívünkben, a fájdalom, a megrendülés, a szeretet, a megbecsülés, a tisztelet csendje. Az osztályteremben is csend volt. A tekintély csendje volt ez, amit nem a hatalommal vívott ki, hanem a tudásával, a bölcsességével, az emberségével, az alázatával. Köszönünk Önnek minden percet, amit ránk áldozott, amit arra áldozott, hogy a tudás vágyának a tüzét fellobbantsa bennünk, hogy utat mutatott emberségből, hitelességből, egyenességből. Hogy sokakat inspirált arra, hogy jó tanítónak lenni, mert olyanok szerettek volna lenni, mint Ön, úgy szerettek volna tanítani, következetesen, pontosan, okosan, igazságosan, hiteles, biztos tudással a háttérben, tekintéllyel. Minden olyan minőséggel felvértezve, amire vágyhat egy magát kereső fiatal ember.

  Köszönöm, hogy kísért minket négy évig, és utána mindig, amikor csak találkoztunk. Egy sima jónapotban a kisüzlet előtt visszaköszönt minden minőség, amit tanultunk, amit ellestünk, ami beleivódott a zsigereinkbe, és már-már feledésbe merült volna, ha nem találkozunk, és a szelíd tekintete nem emlékeztetett minket minden tanításra.

  Mostanában nem találkozunk. De keresni fogjuk Tanár úr, látni fogjuk, és meghajolunk mindig, amíg csak emlékezni tudunk. 

  Az űr jelen lesz, a csend örök, a tanítás megmarad, az emlékek tovább élnek. Nyugodjék békében. Hála és köszönet mindenért.

 

  Dunaszerdahely város önkormányzata nevében is szeretném kifejezni őszinte részvétemet, együttérzésemet a család felé, a városunk tisztelgését és főhajtását a Tanár úr emléke előtt.

 

  Hölgye tanár úr beteljesítette küldetését mint apa, mint férj, mint Ember. És most ő is megpihen egy méltón leélt élet után. Kedvenc költője, Ady Endre versével szeretnék végső búcsút mondani.

                                                                 Az Úr érkezése
 

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
 

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon,
De háborus éjjel.
 

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.