India #5: Sivatagból a hűvös hegyvidékre
Jaisalmer az aranyváros, minden épület aranysárga homokkővel van borítva. A forróság elviselhetetlen, nem is csoda, mivel, ahogy már említettem, a Thar sivatag szívében terül el, alig 100 kilométerre a pakisztáni határtól. A forróságtól minden le van lassulva, napközben nem nagyon mozog ember az utcán. Este viszont beindul és az álmos kisvárosból egy pezsgő lokális központtá alakul át árusokkal, áruval, tevével, tehénnel, mindennel.
Elsőszámú célunk a sivatag volt. Kora reggel érkeztünk, szállásadónk, a világ legkedvesebb embere, aki elmondása szerint a Tofu névre hallgat rögtön részletezte a lehetőségeinket, ami a sivatagot illeti. Első napunk főleg a jaisalmeri erőd felfedezésével telt, ami az eddig látottak alapján unalmas múzeumnak ígérkezett, de nem. Az erőd maga az óváros, emberek lakják, riksák centiznek a keskeny kanyargós utcákon. Mellesleg az egész város nagyon szép, és Indiához képest tiszta, megéri a sok utazást.
Tofuval kötött üzletünk után másnap délután nekiindultunk a sivatagnak. Egy darabig terepjáróval néha aszfalton, néha homokon eljutottunk tevéinkhez, amiken betevegeltünk a Thar sivatag dűnéi közé. Kb. fél teveháton töltött óra után meg is érkeztünk táborhelyünkre. Sivatagi barátaink tüzet raktak és nekifogtak főzni. Közben megetették a tevéket, ami higiéniailag hagy némi kivetnivalót maga után. Plusz egyetlen, még egészszéges felfedező társamat a sivatag dűnéi között való barangolás közben megcsípte egy skorpió. Úton a tábor felé gyorsan „kigugliztuk“, hogy mégis milyen idegméreg jutott drága barátom szervezetébe. A Wikipedia szerint barátomat egy „deathstalker“ nevű skorpió csípte meg, ami a neve ellenére felnőtt emberre teljesen veszélytelen. Visszaérve táborba, ami egy műanyag zsákot, azon egy párnát és egy tűzfészket jelent, beduin barátaink is megnyugtattak, hogy barátom élete nincs veszélyben, de van rá egy csodakrémük. Mondhatni ellenméreg, biztos, ami biztos. Így került barátom derekára fogkrém, jó vastagon, hogy hasson. A vacsora isteni volt, a naplemente gyönyörű, a sivatagi sötétben nézni a távolban tomboló vihar villámait pedig leírhatatlan. A mindig neutrális érzékvilágú barátom is megélte a pillanatot. Mondjuk, lehet csak a halálközeli élmény hozta ki belőle az érzelmeket, nem tudom, de egy időre mindenképp átszellemült.
A következő napon a finom reggeli után egy nagyon hosszú tevegelés következett, aminek az első húsz perc után, minden következő percét utáltam. Kényelmetlen, büdös és mindez egy örökkévalóságig. Mikor megláttam sofőrünket a messziben az út szélén várni, hálát adtam a világ összes Istenének, hogy végre vége és megígértem Buddhának, hogy soha többé nem megyek teve közelébe, nem még a hátára.
A városba visszaérve egy jó ebéd után elindultunk Delhibe, hogy onnan már a jodhpuri gyomorbajosokkal kiegészülve tovább folytassuk Manaliba, a Himalája indiai csúcsai közé. Csak, hogy tisztában legyünk, mekkora India: július 23.-án, este ötkor indultunk Jaisalmerből, július 25.- én este érkeztünk Manali hegyi városába.
Delhiből bérelt autóval és sofőrrel vágtunk neki Manalinak. Tudni kell, hogy vezetni Indiában nem egyszerű, gyakorlat és kötélidegek kellenek hozzá. Sofőrunk vérprofi GTA bajnok lehetett fiatal korában. Hol úton, hol nem úton, koromfekete füstöt okádó gusztustalanul kicicomázott kamionokat kerülgetve, dudálva, néha káromkodva, de alig 15 óra alatt elrepített minket Manaliba. felnézek rá, én nem ülnék volán mögé soha ilyen körülmények között.
Ma már nincs más dolgunk, mint megtervezni a holnapot, enni valamit, aludni és aztán nekivágni a természetnek. Örülök, hogy végre nem az indiai városok mérgező levegőjét szívjuk. Kicsit kitisztulunk, feltöltődünk és nemsoká hazatérünk, ki Szlovákiába, ki Németországba. Lényeg a lényeg, nem biztos, hogy valaha is visszavágyunk majd az indiai káoszba.
