Roma tűz

karim | 2008. január 14. - 13:10

Nem tudom, mi visz rá valakit, hogy Fekete tűznek kereszteljen el egy műsort, hacsak nem valami túlértelmezett missziós tudat vagy a figyelemkeltés mögött megbúvó nyereségvágy. S egy ilyen együttest turnén látni... Kétes vállalkozásnak tűnt tehát beülni január 11-én a dunaszerdahelyi kultúrházba a Romafest műsorára.

Kicsit késve érkeztem, de nem baj, ahogy az est szpíkere, Varga Ervin mondta, késik az együttes is. Legalább volt időm elgondolkodni azon, hogy vajon a kultúrház miért képes mindig alulmúlni magát szervezésben. Most is hideg volt, a nagytermet csak a műsor végére sikerült belehelnünk. Másik dolog, hogy Varga Ervin bizonyítottan ért a néptánchoz, azonban egy program konferálásához egyáltalán nem. Sikerült az egész előadásnak próbajelleget adnia, kiskorúsította a fellépőket: állandóan instruált, a következő műsorszámról érdeklődött a fellépőktől, keverte, amit lehetett. S a nézőket is hülyének nézte: mély gondolataiból megtudhattuk például azt is, hogy a romák kanalakkal és kannákkal is zenélnek... S nem tudom, volt-e olyan ember a színházban aznap, akinek valamit ne köszönt volna meg. Hogy a mondatképzésről már ne is beszéljek...

De a szervezők rossz érzéke – hagyományosan már – a program propagálásában és összeállításában is megmutatkozik. A Csallóköz népitánc-együttes még láthatóan nem ért el a rajtvonalhoz sem, az Ágacska gyerektánccsoport már pár lépést megtett a versenyben, ez látszik, viszont ennek ellenére sem értem, miért pont ezt a három csoportot kellett együtt felléptetni, nem igazán értem a mögötte lévő koncepciót. Bár lehet, bennem van a hiba. De foglalkozzunk inkább a fő programmal.

A Romafest japán művészeti vezetője, Masunaga Tetsuo valószínűleg nem akart bajlódni a sinto színház bonyolult szabályaival, ezért fogta a batyuját, s marosvásárhelyi romákból – ahogy már írtam, kisiklott missziós tudatból vagy üzleti tervek által fűtve – összeverbuvált egy közép-európai Flatley-csapatot. Legalábbis ez lehetett a terve. S az eredmény? Giccsbe hajlóan agyonstilizált, mint a parlagfűirtás. Még szerencse, hogy a táncos srácok és lányok a koreográfus minden igyekezete ellenére ki tudták húzni a csávából az együttest. Olyanok ők, hogy a legrosszabb szakember is nyugodtan számíthat rájuk, velük túl rosszat nem tud produkálni. Nemcsak káprázatos technikájuk miatt, hanem tényleg van bennük lelkesedés, erő és tűz. S ez a dolog mozdította ki az estét a holtpontról: ahogy a természetes roma feeling elővillant a sok mázon át, a giccsen, a hatásvadász koreográfián és a mindezt tálaló amatörizmuson. A táncon, vagyis a koreográfia miatt inkább a tánc élvezetén túl az egyik legőszintébb pontja az előadásnak az volt, amikor a kék inges két lépés között, a kannát félretolva gyorsan „belőtte a sérót” – azt hiszem, ez a helyes szókapcsolat a mozdulatára. S hogy a végén maradjunk a tüzeknél: tényleg szerencse, hogy a roma tűz átvilágított a művészet ezen az estén fekete tüzén...