Ne már! Csak egy tanár...

 

Jó kis írást olvastam nemrég, Kell-e szeretni a pedagógusokat címmel. Felkavaró, elgondolkodtató. Szubjektív, hallom máris a “nagy szakértők” hangját. Akik gyereket már jó régen nem láttak, akiknek a mi véleményünk mit sem számít, mi csak tanítsunk csendben, mit értünk mi hozzá! Kellenek a nagyon drága kutatások, felmérések, hogy megállapítsák, mennyire siralmas a helyzet. Végül pedig a pedagógusra mutogatnak, aki a nagyok dolgát nem értheti, de azért számon lehet rajta kérni mindent. Jó kis csámcsognivaló a nyári szünet, amikor két hónapig semmit sem csinálunk (boldog tudatlanság), vagy legutóbb a 100 eurós fizetésemelés, a kezdőknek. Azt a kommentcunamit, amit az elindított, inkább nem minősítem. Mindenki nyugodjon meg! Huszonéve tanítok, a fizetésem szeptembertől bruttó KÉT euróval nőtt. Ennyi, mégsem nyafogok, sok kollégával együtt, nem mutogatunk a kezdőkre, hogy hol van az igazság. Tudomásul vesszük, hogy ez van ma. Amikor tanítani kezdtünk a kilencvenes évek végén, akkor meg azt vettük tudomásul, hogy kezdő pedagógusként jóval kevesebb fizetés jár. Ennyi. 
Kell-e szeretni a pedagógusokat? 
Szerintem ott tartunk, hogy annak is örülnénk, ha csak simán békén hagynának bennünket. 
A személyes véleményem, a gyerekkel és szülőkkel feltétlenül ki kell alakítani egy őszinte viszonyt, ami az iskolai munka alapja. A “csak letanítom” az órát, a többi nem érdekel, nem működik, nálam soha nem is működött. Volt, hogy ezt nehezményezte is a felettesem (egy régebbi munkahelyemen), mondván minek minden csacsogást meghallgatni, meg az nem tartozik rám, én csak tanítsak. Ezt baráti jótanácsként pedagógusoktól is megkaptam párszor. Sokkal egyszerűbb lenne a dolgom. De minden gyereknek lelke is van,ami hozzá tartozik. Nem gépek, de a tanár sem az. Nem vitatom, van jobb, van rosszabb tanár. Az, hogy szűrni kellene, ki alkalmas erre a hivatásra, kétségtelen. De ettől rettentő messze vagyunk, lásd kezdők fizetésemelését, csak valaki tanítson! Ugyan hogyan  jutottunk el eddig? Kiváló pedagógusokat ismerek, akik közül sajnos sokan a kiégés határán vannak. Akik olyan gyerekeket tanítanak, akiktől saját szüleik is félnek, a liberálisnak hazudott, valójában korlátok nélküli, vagy elhanyagoló nevelés áldozatai. De a hátrányos helyzetű tanulókat nevelni-tanítani próbáló tanárok helyzete sem olyan egyszerű, mint a PR cikkekben, mögé is kellene nézni. Társadalmi, szakmai, szülői megbecsülés híján mindennap ki kell állni a gyerekek elé, akiktől aztán új erőre kapunk. Igen vannak pedagógusok, iskolaigazgatók, én rengeteg ilyet ismerek, akikre érdemes lenne odafigyelni, megbecsülni őket, tanulni tőlük érdemben (nem instant módon, gyorstalpalóban), fiatalabbak, idősebbek egyaránt. A szakmai megbecsülés ugyan szinte nulla, de az egymás megbecsülésében is van hová fejlődni a pedagógustársadalomban. Most például óriási öröm számomra ismeretlenül is, hogy Hanesz Angelika lett az ÉV PEDAGÓGUSA közönségdíjasa. Ezúton is gratulálok neki! 
Én szeretem a hivatásom, a gyerekeket, a szülőkkel pedig mindig igyekeztem megértetni, a célunk közös: a gyerek fejlődése, a tanulás élményének biztosítása. 
Ez viszont érzelemmentesen elképzelhetetlen!