Nincs már mit leírni…?!

Amikor megtudtuk, hogy Magyarország egy csoportba került Szlovákiával a soron következő 2020-as Európa Bajnokság selejtezőjében, néhányan féltettük, voltak, akik örültek, és nem hiányoztak a kárörvendők sem: no, majd jól elverik a szlovákok a magyarokat.

 

Amikor Rossi a DAC-tól a magyar válogatott élére került, bevallom őszintén nem sok jövőt jósoltam neki, figyelve megközelítőleg 1978-tól a magyar futballt.

Itt szeretném leszögezni, hogy ez nem egy ódákat zengő írás lesz, mint a legtöbb mérkőzés utáni cikk, tehát aki majd azt várja, hogy egekig magasztalom a horvátok elleni eredményt, az ne is olvassa tovább apró szösszenetem.

Szóval, mikor Marco Rossi eligazolt a DAC-tól, volt bennem apró düh, talán megvetésnek nem nevezném, de megkérdeztem magamtól, melyik túltanult futballmérnök ötlete volt Őt erre felkérni. Aztán leültem megnézni az első meccsét. Nincs új a nap alatt, eccsó, és öntelt érzéssel álltam fel a tévé elől: na, ugye megmondtam, Te sem tudsz fából vaskarikát csinálni, kedves olaszúr!

Nem szeretnék foglalkozni azokkal az írásokkal, amik a nagyszombati szlovák – magyar mérkőzés előtt megjelentek. Nem nagyképűség, viszont látom a szakma színe javát, akik osztják az eszet a média hasábjain, esetleg a képernyők előtt, és ezért csak kevés cikket olvasok el.

Testközelből Nagyszombatban láttam a magyar futballválogatottat kifutni a zöld gyepre, és miközben a jegyzőkönyvet böngésztem gondolkodtam, mit is akar Rossi?! A kezdés után két dolog kötötte le figyelmem azon a mérkőzésen. A magyar szurkolótábor, és amit Rossi szeretne játszani csapatával. Bevallom őszintén, a második lepett meg jobban.

Nem szeretném kivesézni a meccset. Látta mindenki, hogy a hibák ellenére 1:0-nál volt egy óriási ziccer a szlovák kapu előtt, amit nem tudtunk befejelni. A szlovákok meghúzódtak volna a másik góljukért, még ha maga Škrniar ára felér az egész magyar csapatéval, Hamšík és Lobotka piaci értékét bele sem kell számolni. Picit görcsösen, megilletődve, de jól játszottunk!

A sajtótájékoztatón kb. 4 méterre voltam Rossitól, és ahogy beszélt ez a pasas, elfogott valami nagyon furcsa érzés. Higgadt volt, tényszerű és még arra is volt energiája, hogy egy apró kacsintással üdvözölje a kisfiút, aki állandó vendége a Mol Aréna sajtótájékoztatóinak.

Hazafelé a gondolataimba mélyedve azon tűnődtem, miért éppen a horvátok jönnek. Mindegy. Jöjjenek!

Meccs…

Nem hiszem el, hogy újra egy ilyen góllal kezdünk a teltházas Gruppamában, de nyertünk, és most kellene leírnom az ódákat. Nem fogom. Az eredmény önmagáért beszél, és senkinek sem kell segítenem jobban örülni.

Pár gondolat. Nehogy azt higgyük, hogy ez a horvátverés gyökerében változtatja majd meg a magyar futballt, amit véleményem szerint Puskás fénykorától nem tudnak megfelelő útra terelni. Nem. Viszont a magyar futballválogatottnak van egy olyan edzője, aki nem csak a kemény fizetésért csinálja, amit csinál, hiszen volt már Matthäusunk, Koemanunk, Storckunk, Leekensünk is.

Rossi nagyon jól tudja, mit tud hozzátenni a magyar futballhoz, és ezt maximálisan teljes odaadással megpróbálja véghez vinni elképzeléseit. Abban biztos vagyok, hogy a „erő, hűség, remény” mellé szurkolóként odatehetjük a hitet, amit reményeim szerint elültetett a játékosok fejében is.

Az olasz Úr ért hozzá, gyerekek!

Kedves szurkolók, pro és kontra, nektek csak Somi barátom sms üzenetét másolnám ide.

„Magyar szurkolók a legjobbak a világon, és ha százszor is kikapunk Etrekarcsától(Andorra), akkor sem hagyják cserbe a csapatot. Szurkolnak, készülnek, a csapattal vannak”

Ennyi…

Hajrá magyarok!