A nulladik kilométerkő újrafogalmazására van szükség

Mostanság gyakori téma, miszerint jelenkori közéleti szereplőink java, mint azt a felmérések is mutatják, elaggott. A kialakult helyzetben pedig egyfajta egyhelyben toporgás lett úrrá. Vajon miért? Önmegoldást várunk? Valójában miért idegenkedünk az újtól? Vagy tényleg némi szünetre lenne szükség? Kik döntenek a háttérből? Annyi bizonyos, a forrónak hitt kása hideg ízétől már mindenkit kiver a veríték.

Zászlós Gábor írása óta megmozdult valami, ami már jó ideje kódolva volt, mégis – magyarosan adjuk meg a módját – lélekharangszó kellett nyögvenyelős lassú feltárulkozásához: Van-e élet a parlamenten kívül?

A felröppenő csípőtüzelős, hangulatkeltő híradások mellett szellemi frissítőként hatnak a mélyebb értelmű töprengésre teret kínáló írások – amelyekből, számításom szerint, már fél tucatnál tartunk. Zászlós Gábor vitaindítója mellett Tokár Géza, Mészáros András, Mózes Szabolcs, Petőcz Kálmán és Szalay Zoltán témába vágó írásai.

Alternatívák és azok ütköztetése kéne kihallattszon ezekből az írásokból. Persze mielőtt valódi árfolyamukat túlértékelnénk, nem szabad elfelejteni, hogy jelenleg (is) a parlamenti küszöbkényszer és a soronkövetkező választások gyorsan közeledő időpontja értékeli fel a kérdés ázsióját és hanyagolhatatlanságát. Méghozzá az elitek minden síkján, hiszen legtöbb szereplőjével együtt jelenleg egyfajta átmeneti időszakot él a szlovákiai magyar közélet, keresgélve a napfényre vezető utakat. Biztosra veszem, hogy a kiútkeresés közben több régi recept is előkerül vagy előkerült már. Mert ugyan felsorakozik egynéhány alternatíva, nagyobb részükben mégis szinte ugyanazok, csupán arányaikban másképp vegyítve.

A vállalható megoldások száma pedig véges. Ami viszont új, és végre leírásra került, az a szlovákiai magyar értelmiség beemelésének szándéka a folyamatok tisztázásába. Bátran mondjuk ki hangosan, konstruktív irányadóként lenne rájuk szükség, feltéve, hogy a szlovákiai magyar értelmiség nagyobbik részének politikai bizonyítványa vállalhatóan kifogástalan, és ami talán nagyon fontos, képesek legyenek újszerű megoldásokban gondolkodni.

A töprengéseknek, egyebek mellett, van még egy közös pontjuk, ez pedig az elhasznált politikusok lecserélésének felvetése, ami a megújulás egyik legelengedhetetlenebb kritériuma lenne; hozzáteszem, ezzel sokan azonosulnak. Bár, mint azt egyes szerzők megállapítják, a régi arcok önszántú távozását nehéz elképzelni. Kivitelezhetetlen lenne ebben a kérdéskörben a szlovákiai magyar értelmiséget (is) megkérdezni: mivel az ilyen távozás esélye roppant alacsony, nyomásgyakorlás gyanánt, célsszerűtlen kísérlet lenne nevesíteni azokat, akiknek feltétlenül szögre kellene akasztaniuk aktív politikai tarisznyájukat? Beszélni azokról, akik a szlovákiai magyar politikai közösségre nézve már nem haladólag hatnak? Annyi bizonyos, hogy ez kényelmetlen feladat, egyesek szerint nem is az értelmiség feladata, míg mások szerint az. Vagy bölcsebb, mivel a kezeket se piszkolja be, a választók ítéletére bízni a dolgot?

Legvégül: Otto von Bismarck szerint a politika a lehetőségek művészete – a szlovákiai magyar közösségnek is vannak új lehetőségei, és talán nem feltétlenül a meglévő egy-két-három évtizedes politikai szereplők tandemével való kiemelt szintű foglalkozás az. Nem lehet úgy tandem kerékpározni, hogy egyik vagy másik fenék nem kíván ugyanazon biciklin ülni.