Otthonlázadók lettünk

Otthonlázadók - politikai valóságunk egyik legfontosabb rendszerfenntartó követelménye, úgy tűnik, kezd teljesülni. Közpolitikánk jelenlegi formájában nem működhetne másképp, ha ez nem így lenne kalibrálva. Legyünk otthonlázadók akkor, amikor az utcán nem néhány tucat embernek kellene sürögnie, és otthonlázadók, amikor szavazni kell. A rendszer ezzel legitim marad, és ami nagyon lényeges, nehezen (szinte sehogy nem meg)változtatható. Ergo, működik

Mindenki lát, mégis továbbmegy. Ha megkérdezed, hogy miért, a válasz szinte mindig ugyanaz, egymagam nem tehetek semmit; meg a szájdugó, az egzisztenciális mutatóujj. Valójában hányan vagyunk egymagunk? Vagy lehetséges, hogy azoknak van igazuk, akik szerint mindegy ki kerül az élre, ugyanazt csinálják majd? Rendszerigazoló álmondatok, napi szinten.

Vagy nincs is fény az alagút végén? Ha meg van, azt mifelénk „tunelovanie”-nak hívják és, ugye, nem alagúton át való közlekedés a magyar fordítása.

Utazok az országban és hallgatom az emberek véleményét. Mindenhol ugyanaz.

Utazok Európában, és azt látom, hogy a kontinentális Nyugatról Kelet felé haladva erősödik a gyomor korrupció-genetikai örökítő anyaga.

Vajon (csak) az elmúlt egy, másfél év történéseit szemügyre véve mennyi, fejlettebb demokráciákban zavart okozó, politikai nyirokcsomót tudnánk felsorolni?

Mégis, hányan vagyunk egymagunk és otthonlázadók?