Az MKP diagnózisa

Valamikor, a rendszerváltás hajnalán született a következő szlogen: Táncoljon a Csemadokkal, politizáljon velünk! Nagy balhé lett ebből a korabeli szlovákiai magyar közéletben. A Csemadok akkori főmuftijai egy emberként rontottak neki az akkor még egyetlen rendszerváltó politikai csoportosulásnak, nevezetesen a Független Magyar Kezdeményezésnek, lévén, ebben a „kommunikációs műhelyben” született az ominózus üzenet.

Naná, hogy megsértődtek a Csemadok akkori főmuftijai. Egyébként érthető is volt ez a düh, amelyet elsősorban az a bizonytalanság generált, amelynek lényege az volt, hogy az állampárti hatalmi struktúrák egyik napról a másikra zajló bomlása közepette lassan, de biztosan szertefoszlóban volt a Csemadok-vezetők addig valóban kizárólagosnak tetsző „közéleti” befolyása. Az üzenet, mármint, hogy a szlovákiai magyarok kulturális igényeiket nyugodtan elégítsék csak ki a kétségkívül patinás és addig vitathatatlan közéleti érdemekkel büszkélkedő szervezetben, a szlovákiai magyarok közéleti képviseletét, vagyis a politizálást pedig hagyják másra, nevezetesen a szakmára, azaz az újdonsült „politikusokra”, ugyanis a sarkaiból fordította ki az addigi hatalmi struktúrákat. Magyarán, a parlamentáris, a képviseleti demokrácia, nem csupán szükségszerűvé, de létfontosságúvá tette az ún. közéleti munkamegosztást, nem kevésbé a szakmai fejlődés kényszerét. Következményként aztán három pártja is lett a szlovákiai magyarságnak, persze többé-kevésbé és persze jobb híján a Csemadok addigi országos struktúrájára épülve. Különös tekintettel az Együttélés Politikai Mozgalomra. De mind a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomba, mind pedig az FMK-ba – később Magyar Polgári Párt –  bőven jutott a volt Csemadok-funcionárusokból, nem kevésbé a szervezet tagságából.

Majd számtalan viszontagság, vicinális csetepaté, de mindenekelőtt a közismert nagypolitikai kényszerek nyomán létrejött a szlovákiai magyarok egyetlen „politikai ernyőszervezete” a Magyar Koalíció Pártja. Így hát semmi, de semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy az MKP ugyanúgy magán hordozza azokat az „amatőr mozgalmári” módszereket, allűrüket, amelyek óhatatlanul jellemezik mindazokat a szervezeteket, amelyek annak idején a pártállami viszonyok között, s jellemzően pártállami ösztönzéssel jöttek létre, hogy aztán csontig hatóan akként is szocializálódjanak, s úgy daloljanak, táncoljanak ahogy kell…

Ennyi – valóban igencsak elnagyoltan – az MKP, úgymond, fejlődéstörténetéről, természetrajzáról. Meg arról, hogy létezése óta tulajdonképpen soha semmiben nem különbözött politizálása a Csemadok állampárti időszakban gyakorolt (eltáncolt?) közéleti tevékenységétől. Talán kivéve azt a nyolcéves „kegyelmi“időszakot amely alatt kormánypártként funkcionált. Itt kell azonban megjegyeznünk, sokkal inkább az objektíve kedvező aktuálpolitikai csillagállásnak köszönhetően, mintsem saját igyekezete és mindenkori politikusai kvalifikáltsága okán…

Mi ebből a tanulság? Tulajdonképpen csak annyi, nincs csodálkoznivaló azon, hogy most is úgy működik, mint egy, kénytelen-kelletlen a közélet perifériájára szorult kulturális, dalos-táncos egylet. Mint a pártállami időkben a Csemadok, amely ténnyel kapcsolatosan azért komoly mentségként kell szem előtt tartanunk, hogy anno kizárólag korabeli hatalom miatt kényszerült statisztaszerepbe… Az MKP jelenlegi helyzetére, a legenyhébben szólva is, hektikus belső viszonyaira, s igencsak estleges politikai cselekményeire, amelyek tetten érhetően nem mutatnak túl a jelképes, semmitmondó gesztusokon, nem utolsó sorban sógor-koma alapon koordinált régi-új „káderpolitkájára” – lásd a Paraméter vonatkozó helyzetjelentését – tulajdonképpen nincs mentség. Ami persze –  tetszik, nem teszik – a párt sanyarú perspektíváját is előrevetíti. Majdnem biztos ugyanis, hogy lehetséges választóbázisa tagjainak kihalásával egyenes arányban csökken majd. A párt jelenlegi vezetése által prezentált „kvázifiatalítás” ellenére is! Amitől, sajnos, óhatatlanul a párt mindenkori akcióképessége, befolyása kopik, akár a népi táncban a csizma talpa…