A ráncok évgyűrűk, tapasztalások...

A ráncok évgyűrűk. Tapasztalások. Megannyi élmény. Jók, rosszak. Belevésődnek a lelkünkbe mint egy menet, amitől gördülékenyebben haladunk tovább, egyre beljebb és beljebb önmagunk felé. A csomók szertefoszlanak , elsimulnak, kivasalódnak.

Milyen fura. Minél több évgyűrűnk látszik a külső rétegünkön, annál puhább, simább , tisztább tőle odabenn minden. Megértések, elfogadás, önismeret, önazonosság, teljesség. A belső mosolytól másként csillog a szem. Fényesen, bölcsen. Áthatol ezernyi rétegen, átverekszi magát a ráncokon. Nyugalom és béke van az öregeink mosolyában. Ami nekünk az életünk drámája, nekik egy megemésztett emlék, a tekintetükből kiolvasható a részvét, tudják, hogy még  mennyi ideig is hordozzuk magunkban a fájdalmunkat, a veszteségünket. Ezt egy simogatásból adják a tudtunkra. Egy tenyér, amibe bele lehet bújni. Meleg, kissé érdes, ám mégis puha. Belehajtjuk a fejünket és hallgatjuk mint  a tenger zúgását a kagylóhéjban. Ne félj, leányom. Elmúlik. Minden elmúlik.- Nehéz lesz így leányom, ha ilyen jókat főzöl – mondta apám. Bár felfogni nem akartam, de tudtam, hogy készül elmenni, és abban a  pillanatban világossá vált számomra az is, hogy miközben őt etetem, a saját vágyaimat táplálom. Az én húslevesem, az én rácsos sütim! Csak nehezítettem a dolgát. Tápláltam a ragaszkodását az élethez. Mire épp belenyugodott volna, megint jött egy kedvenc étel, egy szelet libazsíros kenyér, egy szelet pizza.

- Igyál Papa, sok vizet kell innod, addig nem megyek el, amíg ki nem iszod ezt az üveget!

- Megiszom. De csakis a te kedvedért.

- Az én kedvemért? Milyen beszéd ez! Magadért kell! Mosolyog, és megint csak gúnyosan mosolyog!!!! Mosolyog, igen, mert neki ez már nem számít.

 Egy idő után már nem volt fontos a szemüveg sem, hiszen befelé tekintett, főként zárt szemekkel kommunikált.  A telefon sem, hiszen a világban, ahová már nehéz éjszakáin be - be pillanthatott,  másképpen értekeznek. Nem volt fontos az sem, milyen napot írunk éppen.

- Tudja, milyen hónap van, tanár úr? –kérdezte az orvos.

- Október.

- Nem.

- Akkor március. Nem mindegy?

- És azt tudja, milyen nap van?

- Igen, szerda - felelte büszkén. - Megkérdeztem a leányomat reggel.

Megijedtem. Mikor hazaértünk, határozottan és eléggé vehemensen kezdtem felsorolni: - Nnna , Papa, akkor azt csináljuk, hogy fogsz egy papírt, felírod, milyen nap van, majd kiszámolod, hányadika lesz jövő hét szerdán, szombaton, kell edzeni az elmédet, mert kissé le van lassulva. Elkezded leírni, kinek mikor van a születésnapja, milyen napra esik karácsony... Ült velem szemben, nyugodtan végighallgatott, mire felocsúdtam a nagyon fontos mondandómból és a szemébe néztem, a tekintetében ismét a szokatlan közöny és gúny csillogott. Felhúzta a szemöldökét és így szólt:

- Leányom, van neked erre egy egyszerű válaszom.

- Mondjad Papa

- Elllbééé.

- ??

- Le van b@szva.

Igen. Egy újabb tanítás. Vajon a születés és a halál szempontjából milyen jelentősége van annak, hogy milyen nap van? Vajon a fák tudják, hogy márciusban van a rügyezés ideje és szeptember végén a lombhullatásé? Teszik a dolgukat a természet törvényei szerint. Nekünk kellenek csak a kapaszkodók, mert amikor elbizonytalanodunk, jó, ha valaki más megmondja helyettünk, mi is van éppen.

Egy reggel azt mondta az orvos, ha gondolom, beviszi a kórházba, de úgy is dönthetek, hogy hagyom pihenni és nem bolygatom. Én döntsem el?! Hogyan? Mi alapján? Néztem Őt és valóban pihent, békésen aludt. Nem visszük kórházba! Marad itt. Mire megvívtam a saját harcaimat  és eldöntöttem, hogy képtelen vagyok otthon ápolni és visszahozom az otthonba, ahol már 10 éve lakik, megint egy újabb döntés. Épp elkezdtem volna ismét önmagamat sajnálni, de a racionális énem  szét is küldött egy smst a családnak, hogy a Papa készül elmenni, küldjetek neki sok szeretetet.  Papot hívtam , beosztottam a családot, ki mikor lesz szolgálatban és  ültem.  Másnap reggel kávét kért. Istenem, mit tettem!!! Hát milyen ember vagyok? Hibát hibára halmozok. Riasztok mindenkit, csak, hogy magamat kimentsem kicsit a felelősség terhe alól, Ő meg él, beszél és sétálni akar!

- Nagyon megy az idő- mondta higgadtan. Megértett valamit. Kijelentette. Nem mondta hogy mit kéne és hogyan, csak annyit, hogy telik. Ha figyelünk, résen leszünk, rájövünk  és cselekeszünk, nem engedjük meg magunknak azt a luxust hogy hazárdírozzunk vele.

A család szeretete visszahozta egy hétre az életbe, megadta a lehetőséget mindenkinek, aki szerette és tisztelte, hogy elbúcsúzzon tőle. A végéről nézve már így látni. A végéről nézve úgy érzem, jól döntöttem. Ismét megköszönöm a tanítást.

Papa valamit nagyon jól csinált. Ez égiek megadták neki azt a kegyet, hogy úgy távozhasson, amiről mindenki csak álmodozik. Miközben az egyik gyereke  zsoltárokat énekel, a másik - párja biztos kezét érezve a vállán - a fejét simogatja és biztatja, hogy ne féljen, jó lesz minden. Varázslatos, felemelő, méltóságteljes pillanatok voltak, tele szeretettel, békével és nyugalommal. Van egy olyan mondás, hogy a test mulandóságán a lélek csak mosolyog. Hát ez a szoba tele volt örömmel és könnyedséggel.  Miközben a szívem megszakadt, a rést betöltötte hála és a szeretet. A hála, és a szeretet,  amit a gyerekeim, a párom, az öcsém, az egész családom, az ápolók, orvosok iránt érzek. Mind a részesei voltak ennek a folyamatnak és ennek a csodának , amivel sikerült átkísérni Papát a létbe.

Köszönöm a tanítást.

Szeretettel

ági