A ránk ragasztott címkékből és hangzatos jelszavak skandálásából nem lehet megélni.

Bindics László | 2021. augusztus 12. - 20:46
Meddig fogjuk sajnálni és kínozni magunkat a múlt árnyaival? Ami volt, az elmúlt. Ideje lenne a mára és a jövőre koncentrálni.

Ez nem azt jelenti, hogy felejtsünk el bármit is, és ne tiszteljük mindazt, ami őseinkkel összeköt minket. De ők sem akarnák, hogy ne a jelenünket éljük és gyerekeink, az ő leszármazottaik jövőjét alakítsuk emberarcúra a legjobb tudásunk szerint, békében. A múlt, alakult, ahogy alakult, elmúlt. Megváltoztathatatlan.


Akkor háború volt. Minden háborúnak vannak talán győztesei és talán vesztesei. Sok magyart hurcoltak el, ez tény. De ismerek olyan szlovákokat is, akiket akkor telepítettek ide, szülőfalumba, akaratuk ellenére. Majd megtanultak magyarul, és a mai napig itt élnek. 1848-ban a Habszburg-ház kijátszotta egymás ellen a Kárpát-medence népeit, és a románok kegyetlen mészárlásba kezdtek a fegyvertelen magyar lakosokkal szemben. Ebben az időben a kárpátaljai ruszinok és mitegy 30 ezer szlovák harcolt a magyarokkal közösen, egy zászló alatt, a szabadság zászlaja alatt, kitartva mindvégig, nem kisebb áldozatot hozva, mint akár az életüket adva egymásért. Ez is a közös történelmünk. Erről miért nem beszélünk többet? Kevesen tudnak róla, kevesen hozzák fel példának, talán azért, mert nem illik bele a sérelmi politizálás és az ellenségeskedés sémáiba.

 
A területi autonómia napjaink egyik kedvenc szófordulata. A rendszerváltás óta vibrál, időközönként felbukkan. 30 éve. Annak magyarázatára viszont, hogy a gyakorlatban hogyan nézne ki, nagyon sokat kellett várni. Talán azért is, mert a gyakorlati megvalósítása kivitelezhetetlen, és a szlovákiai magyarság csaknem fele kívül rekedne rajta. Mert ugye azokról a városokról és falvakról lenne szó, amelyekben túlnyomó többségben magukat magyarnak valló emberek élnek. Jól értem? Tehát 60, vagy akár 70 százalékban magyar nemzetiségű települések. Ez eddig rendben is lenne, csakhogy, mi lenne azokkal a falukkal, községekkel, ahol mondjuk csak 20, 30, vagy éppen 10 százalék a magyarok aránya?

Őket nem csatolnánk az autonóm területhez? Vagy akik két identitásúak, magyar, szlovák családból jönnek és elszórtan élnek, de magyar érzelműek. Ők sem tartoznának a magyar önrendelkező területhez? Ezekkel a falvakkal, emberekkel, akik a mai napig magyarnak vallják magukat, mi lesz? A magyar autonóm területen kívüli, magukat magyarnak valló szlovákok lesznek? Megosztanánk magunkat még jobban. És ez senkinek sem kedvezne, csak annak a pár embernek, akik politikai befolyással bírnának az adott területen. Mi, az átlagemberek csak rosszul járnánk. Jobban élnénk, vagy olcsóbb lenne a kenyér? Szerintem nem.

Nyitva vannak a határok. Ha valaki úgy érzi, és nem tetszik itt neki, elköltözhet a világ bármely pontjára. Aki itt szeret élni, mert ide született és ide tartozik, az feszültségmentesen próbálja építeni a környezetét, a saját és gyermekei jövőjét. És próbál embernek maradni.
A ránk ragasztott címkékből és hangzatos jelszavak skandálásából nem lehet megélni. Azt nem lehet megenni, attól nem lesz magasabb az életszínvonalunk. Aki magyarnak érzi magát, annak mindegy, hogy a világ melyik pontján él, attól még magyar ember marad és a gyermekeit is magyarnak fogja nevelni.