Szoboravató, vagy amit akartok

Déjà vu érzés kerített hatalmába, amikor a hodosi szoboravatóról olvastam. Tavasszal, Nyitrán szintén méltattak egy hasonló kaliberű nagyrabecsült személyt, Tisot, aki történetesen szlovák volt, de keresztényi mivolta neki is megkérdőjelezhetetlenül példaértékű volt. Ő is, akárcsak Horthy Miklós, olyan személy, akiről illik megemlékezni. Mindketten maradandót alkottak, s beírták nevüket a 20. századi történelembe. Fekete gyászkeretben. Nem akarom e két embert egymás mellé, illetve egymással szembeállítani, de ha már nem vesszük figyelembe politikai pálya - vagy ámokfutásukat, s csupán kiemelkedő református, katolikus embereknek kijáró tisztelettel megemlékezünk róluk, akkor felmerül a kérdés, miben is alkottak maradandót? Ja, a politikában? Arról, ne beszéljünk, ne legyünk olyan ünneprontók. Az nem illik ilyen szép megemlékezésekhez.  Tiso se volt fasiszta, hiszen a hívei a mai napig a parlamentben tevékenykednek a közjóért. Mint a nép választottai. És ez sem vicc! Sajnos, nem. A történelem ismétli önmagát. A nép hallgat, majd csak lesz valahogy. A felszín meg fecseg, vagy inkább csak fröcsög. Trollkodik, kioszt, történelmet hamisít, menteget, magyarázza a megmagyarázhatatlant.
Horthy Miklóst a cikk finoman ellentmondásos megítélésű politikusnak titulálja. Teljes mértékben egyetértek a hodosi polgármester felvetésével, aki szerint annyi értékes ember van, akiről meg lehetne emlékezni, akinek szobrot is lehetne emelni. Miért pont Horthynak kell, aki ilyen megosztó? Mert ez az a kártya az, ami mindig kijátszható.  Akár száz év távlatában is nyerő.
De mégis, kik azok akik az elmúlt század szégyenfoltjait előkotorják, letörölgetik, leporolják, majd kiállítják? Mint a Numerus clausust, deportálásokat, fehérterrort...stb. A teljesség igénye nélkül pár dolog, ami e nemes férfiú nevéhez illeszthető. Ejnye, de ne politizáljunk, azt hagyjuk meg a politikusoknak. Vonáéknak Magyarországon, Kotlebának kis hazánkban, meg az összes többi jószándékú nemzetmentő nagyokosnak. Mert ők aztán tudják, mire van szüksége a népnek. Efféle ideálokra. Ezért kell folyamatosan emlékezni, szobrokat avatni, listázni a parlamentben, EU-t szidni, zászlót égetni, meg hasonló fontos dolgokkal foglalkozni. Aztán kiterjeszteni ezt a nagy szívet a határon kívülrekedt magyarságra is, hogy mi is megérezzük, mennyire jó is tartozni valahová. Hát én személy szerint nem ilyen jobbik magyarnak tartom magam. Egyszerűen csak magyarnak, amolyan szlovákiai magyarnak. Meg elsősorban embernek, normális értékrenddel. A hodosi lelkésznő pedig visszatérhetne az örök igazsághoz, miszerint: ne mondd a rosszat jónak...
De valamiért mégis jó emlékezni. A gyerekeinkért, az ő jövőjükért. A teljes valóságot, igazságot megismerni és megismertetni. A történelmi tényeket nem meghamisítani, kiszínezni kell, inkább okulni belőlük.
 Megtanulni és megtanítani, hogy az embert a tettei minősítik. Horthyt is, meg minket is.