A szupernők ideje lejárt (?)

Elég sokat rágódtam azon, megírjam-e ezt a pár sort. Bár az is lehet, hogy nem elég sokat, hiszen az univerzum és az örökkévalóság szempontjából semmi jelentősége nincs. Holnap ugyanúgy kel fel a nap, maximum pár ember reakcióját váltom ki, akik amúgy is alacsonyrajtban ülnek, várva a hasonló posztokat, amire kéretlenül és csípőből lehet tüzelni anélkül, hogy előbb alaposan magunkba néznének. Jogosan teszik fel a kérdést, akkor mégis miért írom? Sajnos itt tartok, még nem tudom szó nélkül hagyni...

Történt minálunk, hogy a képviselőnőt nem engedték be a parlamentbe, hordozókendőben a féléves kislányával. Egy kérdést szeretett volna feltenni a miniszternek. Első hallásra megmosolyogtam, láttam mögötte a szándékot, hogy fel akarja magára hívni a figyelmet. Ha bejut, az is hír, ha nem, az is. Ha nagyon akarta volna, megtalálja az utat az ügyeletes házelnökhöz, aki felmérve az adandó alkalmat, amitől a legjobb kampányfőnök sem tudott volna jobbat teremteni, rendkívüli szavazással teátrálisan betessékeli a terembe. Esetleg feltehette volna neki a kérdést: Mondja csak kedves kollegina, biztos Ön abban, hogy ez a legmegfelelőbb közeg a gyermek lelki fejlődése szempontjából? Micsoda cukiság lett volna feltűnni pár másodpercre a hírekben, miközben gügyög a gyereknek az ülésteremben. Minden anya a szívébe zárta volna azonnal.

Ezzel be is fejeződhetett volna a történet, mondván, félreértés volt az egész, fel lett fújva kicsit, hiszen új, rugalmas a parlamentünk, alkalmazkodik a helyzethez, felvilágosítja a jónépet, hogy eddig is voltak képviselőnők, akiknek külön szoba volt pelenkázásra, és amíg anya szavaz, vitázik, addig a papa vagy a nagyi vigyáz a babára. Persze, csak az elején, mert azután megy ő is bölcsibe, oviba, úgy mint a többi gyerek.

Ehelyett, olyan sallert kapott a hölgy - és ezzel nagyon sok anyuka -, hogy azóta sem tér magához a megrökönyödéstől. Velem együtt. A közvélemény szerint az anya maradjon csak szépen otthon. Nem tudja egyszerre ellátni politikusi és anyai feladatát. A gyerek nem egy retikül, amivel csak úgy járkálunk, a pénztárosnő sem szoptat munka közben. Mondják ezt politikusok, újságírók, kommentelők, nők, férfiak egyaránt. 

Anyának lenni nem egy feladat, egy hivatás, egy szerepvállalás. Anyának lenni egy létállapot. Abban a pillanatban, amikor a nő anyává lesz, beleég a zsigereibe, menetet vág a lelkébe. Nincs vagy-vagy feladat. Ami egy, nem lehet kettéválasztani.

Anya vagyok és vállalkozó, anya vagyok és képviselő, anya vagyok és jógatanár, anya vagyok és szakácsnő, anya vagyok és takarítónő, anya vagyok és torka szakadtából rikácsoló hárpia, anya vagyok és forrón ölelő kedves. Minden nő vagyok – anyaként.

Az anyasági nem három évig tart. A láthatatlan hordozókendő rajtunk van egy életen át, amibe bármikor vissza lehet bújni egy ölelésre, egy jó szóra, egy vigaszra.

Minden tiszteletem azoké az anyáké, akik nem sokkal a szülés után napi 8 órában dolgoznak a megélhetésért, de amikor felteszi a pénztárosnő a kérdést: Készpénz vagy kártya, a szemében ott van az aggodalom a valahol éppen nélküle játszó gyereke miatt és biztos vagyok benne, ha lehetősége adódna rá, szívesen megszoptatná habozás nélkül, ha tehetné.

Aki elhatározza, hogy vállalkozik, ír, fest, politizál, bekapcsolódik a társadalmi életbe, azt véleményem szerint az ambíció motiválja, úgy érzi képes volna alkotni, tenni valamit. A tény, hogy egy idő után ebből megél, ennek az ambíciónak nem az elsődleges célja, hanem a következménye. Közben gyerekeket szül.

Amikor a kisebbik fiam pici baba volt, már javában vállalkoztunk, általában velem tartották a partnerek a kapcsolatot, így, ha tárgyalni kellett menni, felpakoltuk a gyereket, vagy a férjem, vagy más családtag (ugye Henike, Szilvia) volt vele arra a fél órára. Ismerős helyen letettem a titkárnőnél az asztalra a babahordót, körbe csodálták a boldog, mindig mosolygós gyereket, mire hiányozhattam volna neki, már be is fejeztem a dolgom. Na most lehet jesszusmárjoatyaúristenezni: előbb dúdolta a fiam a telefonom csengőhangját, mint a kiskecelányomot. Nagyszerű, érző, értő, szerető, egészséges értékrenddel rendelkező szívemberré lett mindkettő. Meglehet, hogy a hibák, amiket eddigi életem során elkövettem, nyomot hagytak a lelkükben, ám majd egy idő múlva rájönnek ők is, hogy sem a  kiválóságunk, sem pedig a nyomorúságunk miatt nem a szüleik a felelősek. Egy ideig lehet takaródzni vele, érvként használni bizonyos élethelyzetekben, a döntéseinkben, de azután szépen lassan le lehet jönni erről a mantráról, fel kell ismerni, hogy  az én sorsom az én felelősségem, az ő sorsuk az ő karmájuk. Az is az ő sorsuk, hogy én lettem az anyjuk. Az enyém meg az, hogy ők a fiaim. Köszönöm és hálás vagyok érte minden nap, amiért együtt tanulhatjuk az életet.

Szupernő – vágták hozzám párszor. Azt fürkészve, hogy csinálhatok ennyi mindent egyszerre.

Vajon nem szupernő-e az, aki „otthon marad”? Vajon neki hogyan sikerül ellátnia anyai és szakácsnői, takarítónői, bevásárlói, vasalói, a nagyobbikkal leckeírói és egyéb más feladatát? Biztos hazahívja a férjét, vagy leteszi a gyereket egy sarokba addig. Mert hát annyi mindent egyszerre nem lehet, ugye? Mennyivel nagyobb gaztett elmenni egy tárgyalásra, vagy adjad uram, a parlamentbe hordozókendőben a babával, mint mondjuk, ugyanígy a pörköltet kavarni, mosni, ésatöbbi - napi 24 órában? A gyökere, a nehézsége egy ugyanaz, a hozzáállást, figyelmet, tudást, érzékenységet igényli mindkettő. Amiben különböznek, az csak a külső megnyilvánulási formája ezeknek a minőségeknek.

ÉÉÉs igen, pont, mint egy retikül. Csakhogy, amíg a gyerekünket a szívünkben hordozzuk halálunkig, addig a retikült a karunkon, mellette három bevásárló szatyorral, egy iskolatáskával, a hüvelykujj és a mutatóujj között a bejárati ajtó kulcsával, a másik kezünkben egy karton ásványvíz, a lábunkkal terelgetjük fel a gyereket a lépcsőn, majd ugyanezzel a lábbal kinyitjuk a kilincset, és bent is volnánk.

Nem vagyunk szupernők. Nők vagyunk. Tesszük, amit kell, amikor kell.

Szeretettel

ági