Szürkezóna, szürkegazdaság: Ukrajna 27 éves

Ukrajna története legnagyobb katonai parádéjával ünnepelte függetlenségének huszonhetedik évfordulóját. Miközben  a kelet-ukrajnai fronton továbbra is folyamatosak a harcok, Oroszország az Azov-tengert tartja blokád alatt,  Ukrajnát mind gazdaságilag, mind geopolitikailag továbbra is a szürke szín határozza meg. 

A jövő márciusi elnökválasztások előtt ismét gerjedni kezdtek a 2014-es forradalom óta az ukrán politika sarkalatos pontjai: a patriotizmus, a nyugati integráció hangoztatása és minden más (orosz vagy éppen annak tartott) politika visszaszorítása. Orosz részről kiegészíti ezt a Krím-félsziget katonai és logisztikai megerősítése, valamint a nemzetközi figyelemtől mentesen, de folyamatosan dúló kelet-ukrajnai háború. 

Donbasz ugyanis nem vált egy újabb befagyasztott konfliktussá, mint arra Moszkvában, és sokan Nyugaton is, számítottak. Bár a front túlnyomórészén valóban fegyverszünet van, és a frontvonal átlépések egyre növekvő tendenciát mutatnak normalizálásra utalva,  4-5 helyen a két harcoló fél egyszerűen túl közel van egymáshoz. Ráadásul az ukrán haderő, köszönhető a reformoknak, immáron jelentős erőt képvisel. Másfél éve haladnak az ukrán katonák nagyon lassan, de biztosan előre, tolva Kelet felé a frontvonalat a szürkezónában. Alexander Zakharcsenkó, a donyecki szakadárok feje pedig épp a minap lett bombamerénylet áldozata a saját, jellemző nevű, Szeparatistához kávézójában, jól mutatva a tét nagyságát.

A választásokhoz közeledve, a szinte mindent átható patriotizmus jegyében, Porosenko elnök a Donbasz felszabaditását igéri.

Pedig az ukránok közel öt évvel ezelőtt többek között azért választották meg már az első fordulóban, mert békét igért.

Ám Porosenkó megválasztása után gyorsan a katonai megoldás híve lett. Elsősorban azért mert az orosz agressziótól válták a nyugati támogatást és az integráció felgyorsítását.  A rossz nyelvek szerint az évi 5 milliárd dollárt kóstáló ukrán katonai költségvetés a legújabb fejőstehén. Ám az ukránok nagy többsége továbbra is kitart a béke mellett. Egy friss közvéleménykutatás szerint az ukránok 72 százaléka választaná a békét Donbaszban  mint legfőbb prioritást, míg mindössze 2% a nyugati integrációt. Az ukránok sokkal realistábbnak tűnnek az eliteknél. Tudják, a béke elérhető célkitűzés a kormány számára, a nyugati integráció azonban továbbra is inkább egy álom.

Kelet-Ukrajna katonai erővel való felszabadítását Moszkva nem tűri el. 

Ezt Putyin elnök annyira konzisztensen képviseli, hogy még a hivatalos orosz haderőt is bevetette, amikor az ukrán fegyveres erők az oroszok által erősen támogatott fegyveres lázadás leveréséhez ugyancsak közel jártak 2015-ben (a nyílt orosz katonai beavatkozások után jött a két minszki megállapodás). 

Moszkva stratégiai prioritása az általuk katonai erővel, illegálisan bekebelezett Krím-félsziget megerősítése. A frissen átadott, a félszigetet Oroszországgal összekötő 19 km-es kercsi-szorosi (vagyis a krími) hídnak „csupán” annyi a hátránya,

hogy orosz tengert csinál a két országhoz tartozó Azovi-tengerből, fokozatosan kivéreztetve Ukrajna második legfontosabb kikötőjét, Mariupolt.

Mintha az orosz hatóságok szabályosan sportot űznének az ukrán kikötők felé tartó hajók ellenőrzéséből, jelentős (évi 20 millió dolláros) gazdasági kárt okozva. Ez ugyan eltörpül az általuk eddig is okozott veszteségekhez képest – és hát az ukrán és nyugati szankciók sem olcsók Moszkvának – de a krími-híd egy olyan presztízs-beruházás, amelyet ha sikerülni valahogy megbénítani, az sokkal többe kerülne Putyinnak mint a híd 3,7 milliárd dollárra becsült ára.

Közben Ukrajna gazdaságilag csak most éri el a majdani fordadalom előtti időket, és továbbra is a volt Szovjetunió egyik legrosszabbul teljesítő állama. A szürkegazdaság a kormány szerint is 40 százalékos, a becslések jóval meghaladják az 50 százalékot is.  A Szovjetunió szétesésekor az ország bruttó hazai terméke 1300 dollár körül mozgott, ma 2100, miközben Oroszország után Ukrajna produkálta a legtöbb poszt-szovjet milliárdost is. Jó pár millió ukrán „kitántorgott” Nyugat-Európába, és valaha több, mint 50 milliós országot a becslések szerint ma alig lakják 37 millióan.

Bár a Majdan alapvető célja államreform volt, Ukrajna oligarchikus politikai berendezkedése a legutóbbi forradalmat is sikeresen foglyul ejtette. Mivel a reformok ebben a helyzetben nagyon lassan haladnak, marad az az orosz agresszió nyújtotta politikai lehetőség maximális kiaknázása  - és az ukrán nemzet identitásának megerősítése. Ez a folyamat a Majdan előtt is sikeresen folydogált, de a galíciai (vagyis nyugat-ukrajnai) uralom alatt most az állam is gőzerővel nyomja.

Az ukránok többségének igaza van, az országnak béke kell.

Ma már egyértelmű, hogy nem lehet arra építeni az országimázst, a nyugati integrációt, és becsalogatni a tőkét, hogy az ország hadban áll az oroszokkal. Annyi támogatás jön Nyugatról, hogy az ország ne menjen csődbe, de számottévő befektetés nem érkezik. Ehhez nem elég a patriotizmus - egy működőképes állam, független bíróságok es politikai stabilitás is kellene.

A több, mint tízezer kelet-ukrajnai áldozat szinte lehetetlenné tesz egy teljes fordulatot Oroszország felé, mintegy konzerválva az ukrán politikát. Az EU-val ugyan sikerült tető alá hozni, és a Majdan után aláírni a társulási szerződést, Brüsszel nyilvánvalóvá tette, hogy ez nem vezethet tagsághoz.

A világ szimpátiáját elnyerte forradalmai és az orosz agresszió miatt, ám Ukrajna 27 év után is egy helyben -  az EU es Oroszország közötti szürkezónában - toporog. 

 

Az írás rövidebb változata megjelent az Új Szó augusztus 31-i számában.