Vajda Júlia stratégia

Rigó Konrád | 2020. augusztus 2. - 16:04
Korona ide vagy oda, egy kiváló kiállítás tekinthető meg Pozsonyban a Brämer-kúriában. Vajda Júlia kiállításáról van szó, ami egyrészt nagy siker, sok tekintetben ugyanakkor szimbolikus fontosságú esemény. Egy szlovák és magyar gyökerekkel rendelkező trencséni zsidó polgári családban felnevelkedett női alkotóról van szó ugyanis. De az előző mondat fontos egyáltalán?

Kezdjük azzal, hogy a kiállításért köszönet a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának és Kún Kelemen Melindának a kulturális minisztériumból. 

No, de kell-e arról beszélni a 21. században, hogy egy alkotó milyen nemzetiségű?

Vagy más oldalról megközelítve: azon művészeti ágaknál, amelyek kevésbé kötődnek a nyelvhez, fontos azt taglalni, hogy az alkotóművészhez gyermekként az anyja milyen nyelven szólt vagy azt, hogy milyen iskolába járt? Vajon érdekes, hogy az alkotó nő vagy férfi? A kérdésekre NEMmel válaszolni is teljesen érthető, és az álláspont is megfelelően argumentálható. Én most röviden mégis az IGEN mellett érvelek. 

Menjünk is gyorsan tovább annál, hogy azon gondolkodjunk, mennyire fontos egy nemzeti galériának, adott esetben egy múzeumnak, azon küldetése – legyen az Pozsonyban vagy Budapesten – hogy a “nemzet lányainak és fiainak” műveit gyűjti. Hiszen nekünk azt a kérdést kell feltennünk, hogy mennyire fontos NEKÜNK, szlovákiai magyaroknak, hogy megismerjük és tudjuk, hogy  hasonló környezetből ki hova jutott, ki tudott kilépni a lokális és regionális közegből, ki lett országosan, de leginkább nemzetközileg is ismert és elismert. 

Igen, példaképekről, ideálokról, követhető utakról beszélünk. És ebben a viszonylatban mindenki fontos, aki valamilyen módon köthető hozzánk és a régióhoz, ahol élünk. A követhető példákban gazdagok vagyunk. Találunk elég példaképet az elmúlt 100 évből is, de nyugodtan mehetünk időben “távolabbra” is. Így hirtelen sokkal inkább miénk – mai szlovákiai magyaroké – lesz Madách, Mikszáth, Csontváry, Szinyei Merse, Balassi vagy Lábán. Őket nem kell bemutatni, mindenki tudja, mit “követtek el”. 

De mégis, keresnünk kell újabb és újabbakat, hogy lássuk, nemcsak a régmúlt “dicső”, hanem a jelenben is van keresnivalónk és ami még ettől is fontosabb: látva az életutakat és teljesítményeket, remélhetjük, hogy a jövőnk is lehet szép.  

Így érkezünk meg Vajda Júliához, és így lehetünk rá még büszkébbek. Ráadásul mindezt tehetjük úgy, hogy ebből az örömből és büszkeségből nem próbálunk kizárni mást sem. Hiszen attól nem semmit sem veszít értékéből, ha rajtunk kívül más is szereti, más is magáénak érzi. Hiszem, hogy számunkra, szlovákiai magyarok számára ez az értelmes identitáserősítés elementárisan fontos. 

Ezért nagy öröm, amikor valami olyan történik, ami ebbe az irányba mutat. Persze, minden álszerénység nélkül mondom, hogy amíg a kulturális minisztériumban befolyással tudtam lenni a dolgokra, addig ez volt az egyik alaptétel. Ennek is köszönhető, hogy befejezhettük az alsósztregovai Madách-kastély és történelmi parkjának felújítását, hogy intézménnyé vált a Márai-kiállítás Kassán, vagy hogy megnyitottuk a Grendel Lajos Olvasótermet Pozsonyban. Ettől már csak az jobb, hogy ezekkel a gondolatokkal nem voltam egyedül. Kún Kelemen Melinda, a Nemzetiségi Kulturális Osztály igazgatója is hasonló tervekkel érkezett a hivatalba. És ennek eredménye, hogy Vajda Júliát most megismeri Pozsony. 

A kultúrpolitikában vitathatatlanul fontosak az eszmei célok és stratégiák. Ez a Vajda Júlia stratégia.