Vásárfia

Szokásunkhoz híven, a hétvégi DAC meccs előtt kinéztünk a vásárba. Találkozni barátokkal, rég nem látott ismerősökkel mindig jól esik az embernek, pláne ebben a bolond rohanó világban. Hogy a politikai ellenfelek is kint vannak, az természetes, és valahol kívánatos is.

Hát hol lehet egymást melegebb égtájra küldeni felesleges sértődöttségek nélkül, mint a “vásárban”, ahol szélesebb a tűréshatár. Egy-egy pohár bor mellett az ember jobban kinyílik, még néha sikerül is kivesézni néhány túl merevre sikerült nézetet. És nem is csalódtam, meg is jelentek a megszokott/elvárt ifjabb és öregebb titánok, álló- és hullócsillagok annak rendje es módja szerint belefeszülve a politikai vita jármába ki-ki jelenlegi hitvallása szerint. 

Egyetlen maradéktalanul közös vonásunk, hogy magyar volt a “ tárgyalási nyelv”. 

Úgy fél óra után egyszer csak egy sikamlós “dobrígyenypanyi”-ra lettem figyelmes a hátam mögött, és a másik pillanatban egy ember csusszant be a körbe, jellegzetes, sunyin mesterkélt mosolynak mondható grimasszal az arcán, és ugyanazon lélegzettel megeresztett egy-két, és több értelemű, az együttműködéssel kapcsolatos mondatot.

Az arc, a hang az ismerős volt, de élőben látva víziószerű volt az “egyszerű” ember Matovič megjelenése a szerdahelyi vásáron.

Annak az embernek, aki kizárólag saját magát szereti, tiszteli, semmit nem csinál véletlenül, minimum 4 lépésre előre meg van tervezve minden ténykedése, és könyörtelenül felfal mindenkit, aki nem rendeli alá magát az ő utasításainak, és nem azt követi. Természetesen én is jegyzem “nyitását” a magyarok felé, és ezt minden választás előtt eljátszotta, de azért ennyire még nem süllyedt le, hogy a pártvezér személyesen a szerdahelyi vásáron agitáljon. Úgy látszik, nagy lehet a gond a párton belül, ha ezt is bevállalta. Az az ember, aki kormányon, és kormányon kívül bizonyíthatóan megtorpedózott minden magyarságot segítő törvényjavaslatot, félidőben megbuktatta saját kormányát, és még említhetném. Szerencsére úgy látszik nem illettünk be az összképbe, mert ajánlva magát elsietett, hogy még kötelessége van a választóival szemben. Na, már csak a Kollár hiányzik - itt futott át az agyamon.

De rögtön el is vetettem a gondolatot, ami akkor kúszott vissza az elmémbe, amikor a harmadik anyuka ment el mellettünk csemetéjével, akiknek kezében egy-egy fehér, logós lufi rakoncálkodott. Csak kíváncsiságból elindultam a menetirányukkal ellentétes irányban. És láss csodát a járdák kereszteződésébe, eltorlaszolva a sétányt a másik,

a multiapuka pártvezér osztogatta szinte cukrosbácsi gyanánt a lufikat. 

Végszó - egyrészt örülök, hogy így felértékelődtek a szerdahelyi szavazatok, és így a közelgő parlamenti választások fele mások is kezdik emberszámba venni a magyart. Más oldalról meg viszont szomorú vagyok, hogy csak most, és pont ilyen emberek, akiknek a magyarokhoz, és az általunk vallott értékekhez való hozzáállása a múltban minimum megkérdőjelezhető volt. Egyenesen sértőnek tartom, hogy akkor válunk érdekessé számukra, amikor ég a ház.

A politikai, és egyéb kampánycsatározásokat megértem, az hozzá tartozik a politikához, de azért a választópolgár nem a bűvészkalapból előhúzott nyuszi, akit a produkció után visszatesznek. Mert a politikai döntések lehetnek jók, vagy rosszak  -megítélésüket a választója válogatja, de a választói réteg, akiért a politikus küzd (jól vagy rosszul), az örökös. 

(PR - támogatói tartalom)