Hat­va­né­ves Bod­nár Gyu­la, a sza­bad lelkű pub­li­cis­ta

Alig telt el egy hó­nap, s bol­do­gan ál­la­pí­tot­tam meg, hogy nem kezdővel, ha­nem ki­vé­te­les te­het­ségű új­sá­gí­ró­val aján­dé­ko­zott meg a sors. Az­tán jött Kö­ves­di Já­nos, Szi­ge­ti Lász­ló, Du­sza Ist­ván, s a „re­dak­ci­ó­nak” ez a min­dig füs­tös he­lyi­sé­ge, a kul­tu­rá­lis ro­vat, ap­ró szel­le­mi oá­zis lett, belső és külső mun­ka­tár­sak pa­rázs szak­mai vi­tá­i­nak, ba­rá­ti be­szél­ge­té­se­i­nek a szín­he­lye. Mai szem­mel néz­ve el­ké­pesztően so­kat utaz­tunk, nem egy alkalommal éj­sza­káz­tunk is va­la­me­lyik ven­dég­lá­tónk, ri­por­ta­la­nyunk há­zá­ban. Rit­kán ro­han­tunk, rend­sze­rint ta­lál­tunk időt egy-egy em­be­ri sors, kö­zös­sé­gi gond ala­pos fel­tá­rá­sá­ra. Így szü­let­tek meg azok az ok­nyo­mo­zó ri­por­tok és más pub­li­cisz­ti­kai írá­sok, ame­lyek mellőzték a pár­tál­la­mi sze­mel­lenzős mód­sze­re­ket, a köz­he­lye­ket és a dics­him­nu­szo­kat. Mert a min­den­na­po­kat, a va­ló­sá­got, az em­bert mu­tat­ták fel sok­színűen, iz­gal­ma­san. És kendőzet­le­nül. A má­jus 21-én hat­va­né­ves Bod­nár Gyu­la ezekből a ta­lál­ko­zá­sok­ból, él­mé­nyekből és „em­lék­cse­re­pekből” me­rí­tett és me­rít mind­má­ig. Ahogy Za­la­bai Zsig­mond ír­ta a Messze van Hel­go­land című első kö­te­te kap­csán: „A könyv leg-főbb ér­té­kei a szerző va­ló­di mik­ro­re­a­liz­mu­sá­ban ke­re­sendők, hi­szen a min­den­na­pok tö­re­dé­kes ész­le­lé­se­i­ben is ké­pes fel­fe­dez­ni a szür­ke na­pok cso­dá­it, a ba­na­li­tá­sok­ban meg­bú­vó ti­tok­za­tos éle­tet.” Eze­ket az eré­nye­it csil­log­tat­ja to­váb­bi műve­i­ben és a most meg­je­lent le­gú­jabb köny­vé­ben, az Esőcsepp a mennye­ze­ten címűben, amely­ben fel­vil­lan a szülőföld, a Bod­rog­köz, a kü­lön­le­ges éte­lí­zek­ben és em­lé­kek­ben to­vább élő éde­sa­nya, az 1954-es vesz­tes vi­lág­baj­no­ki döntő után nagy kin­csét, a rá­di­ó­ját föld­höz vá­gó apa, s me­gannyi ma már me­sé­nek tűnő tör­té­net. Fo­ko­za­to­san az új ott­hon, a Csal­ló­köz ra­gyog fel, Ma­ri­cá­val, az ih­let­ként is ki­vá­ló fe­le­ség­gel, gyer­me­kek­kel és az uno­kák­kal. Le­vi­vel pél­dá­ul, aki hőse az Uta­zás egy buk­si kö­rül mi­ni­re­mek­nek. Csak­nem két év­ti­ze­den át in­gá­zott szin­te na­pon­ta Nagy­me­gyerről Po­zsony­ba és vissza. Azon a 93-as já­ra­ton is em­be­re­ket, jel­le­me­ket, na­pi konf­lik­tu­so­kat fe­de­zett fel, s je­le­ní­tett meg. So­sem ra­gadt le eb­ben a mik­ro­vi­lág­ban: több sí­kú jegy­ze­te­i­ben, esszé­i­ben szem­be­sü­lünk a ha­zai ma­gyar kö­zös­ség, a ma­gyar–szlo­vák együtt­lét és a szé­dü­le­te­sen vág­ta­tó vi­lág me­gannyi gond­já­val, a kihűlő em­be­ri kap­cso­la­tok­kal, az anya­nyel­vünk­re, nyelv­hasz­ná­la­tunk­ra le­sel­kedő ve­szé­lyek­kel. Írá­sa­i­ról ta­lá­ló­an je­gyez­te meg a fi­a­ta­lon el­hunyt Du­sza Ist­ván: „Most lát­ni csak iga­zán, hogy az au­tok­ra­ta pár­tál­lam cen­zor­sze­re­pe­it vál­la­lók éber­sé­gét ki­játsz­va, elsősor­ban a kul­tú­ra tör­té­né­se­i­re ref­lek­tál­va, mennyi lé­nye­ges dol­got le le­he­tett ír­ni.” Éle­té­nek egyik nagy sze­rel­me a té­vé. Az Új Szó­ban a Ké­pernyő ro­vat ala­pí­tó­ja, a mos­tan­ság új­ra éle­dező veszp­ré­mi és a prá­gai té­vé­fesz­ti­vál gya­ko­ri részt­vevője, la­punk Mé­di­a­sa­rok ro­va­tá­nak ál­lan­dó és so­kak ál­tal ol­va­sott mun­ka­tár­sa. Szí­nes és szó­ki­mon­dó te­le­nap­ló­ját a Szap­pa­no­pe­ra a me­den­cé­ben című kö­tet­ben ad­ta ki, amely – akár csak több sa­ját, il­let­ve szer­kesztőként jegy­zett köny­ve – a Nap Ki­a­dó­ban je­lent meg. Iro­da­lom- és szín­házk­ri­ti­kus­ként is ér­ték­köz­pon­tú szem­lé­le­tét ér­vé­nye­sí­tet­te, amely a Tóth Lász­ló­val kö­zö­sen írt Nyom­ke­resőben, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utá­ni csehsz­lo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom kis­tük­ré­ben is ki­dom­bo­ro­dik. Vi­gyá­zó szem­mel fi­gye­li év­ti­ze­dek óta a ha­zai ma­gyar ok­ta­tá­sügy hely­ze­tét, a pe­da­gó­gu­sok mun­ká­ját, éle­tét pub­li­cis­ta­ként és a Ka­ted­ra főszer­kesztője­ként. Még a röp­ke vissza­pil­lan­tás­ból sem ma­rad­hat ki szín­ház­ren­dezői mun­kás­sá­ga, amely­nek szín­vo­na­lát a nagy­me­gye­ri tár­su­lat­tal a Jó­kai Na­po­kon elért ren­dezői nagy­dí­ja (Ma­ja­kovsz­kij: Po­los­ka) és a tu­rócs­zent­már­to­ni or­szá­gos amatőr szín­ját­szó fesz­ti­vál szak­mai si­ke­re fém­jel­zi le­gin­kább. Va­la­mi­kor a múlt szá­zad nyolc­va­nas éve­i­ben egy­szer egy szer­kesztősé­gi ülé­sen lát­szó­lag hety­kén vág­ta oda, hogy ő sem­mit sem ta­nult, mert nincs mit idősebb kol­lé­gá­i­tól. Tel­jes jog­gal mond­hat­ta, hi­szen ő ak­kor már az er­dé­lyi és vaj­da­sá­gi ma­gyar pub­li­cis­ták ri­port­ja­it szív­ta ma­gá­ba. Új kö­te­té­ben vall­ja meg: „Má­ig gyö­tör a ké­tely, meg tu­dom-e ta­lál­ni azt a szót, az egyet­lent anya­nyel­vem vég­te­len gaz­dag szó­tá­rá­ban, szi­no­ni­ma­er­de­jé­ben, mellyel a leg­pon­to­sab­ban fe­je­zem ki ma­gam – ma­gam? –, a va­ló­sá­got, egyet­len szó­ban az em­bert.” Az ed­di­gi életmű iga­zol­ja, hogy Bod­nár Gyu­lá­nak ez a küz­del­me, ké­te­lye ered­mé­nyes, mert igaz­gyön­gyö­ket te­rem. Éle­tünk, vi­lá­gunk kis és nagy cso­dá­it, örö­mét és bá­na­tát tár­ja elénk. Leg­hí­veb­ben sa­ját sza­va­i­val kö­szönt­he­tem az ün­ne­pel­tet: „csak a bo­rász­ko­dás irán­ti sze­re­lem az, mi hajt­ja még az em­bert a hegy­re, csi­náld, ne add fel”. Gyu­szi ba­rá­tunk, a te nagy sze­rel­med, szen­ve­dé­lyed az írás, a sza­bad lelkű pub­li­cisz­ti­ka. Te se add fel, hi­szen so­kun­kat ért már olyan sokk, mint most té­ged. Hogy egy­szer csak hat­va­n-é­ve­sek let­tünk…