A bot másik végén
Odáig fajult a helyzet, hogy Orbán Viktor számolni kezdett az Európai Néppártból (EPP) való kizárás lehetőségével. (A múlt héten ezt még nem láttam valószínűnek, most se fogadnék rá. A legbiztonságosabb mindig az, ha az ember nem jósol, de most már mindegy.) Azt mondta, „ha valami új dolgot kell kezdeni, akkor nyilván az első hely, ahol tárgyalni fogunk, az Lengyelország”.
A lengyel kormányzó párt, a Jog és Igazságosság (PiS) ugyanis az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) nevű tömörülés tagja, sőt a Brexit után messze a legerősebb tagja lesz. A Brexit attól is megkíméli a Fideszt, hogy alá kelljen rendelnie magát egy (hú!) muszlim migránsnak, nevezetesen a pártszövetség mostani brit társelnökének, Syed Kamallnak.
Taktikai hátrányokkal jár viszont, ha a Fidesz az ECR tagja lesz, a „két dudás egy csárdában” effektuson kívül. Egyfelől ez a pártszövetség kicsi, nem garantálja azt a védőernyőt és (bocsánat a képzavarért) tárgyalási hátszelet, amit az EPP az uniós csatlakozás óta. Másfelől nem tagjai Orbán olasz, osztrák, német, francia elvbarátai, s nem is valószínű, hogy a közeljövőben lesznek. A lengyel kormányzó párt ugyanis élesen oroszellenes, ellentétben a felsorolt erőkkel.
Mindegy, van rá esély, bár nem biztos (ne jósoljunk!) hogy a Fidesz megízleli a száműzetés keserű kenyerét, és az a sors vár rá, amit eddig csak másoknak szánt.
Emlékezzünk. A 2009-es választáson az MDF nevű kereszténydemokrata párt bekerült az Európai Parlamentbe, és Bokros Lajos professzort, volt pénzügyminisztert delegálta Strasbourgba. A Fidesz erre nem számított, és jelezte, hogy a szomszédos országok magyar pártjainak képviselőt meg fogja hívni a néppárti frakcióülésekre, de Bokrost nem.
Ennek oka részben az lehetett, hogy a Fidesz és az MDF között akkor már szinte hadiállapot állt fenn (az UD Zrt.-ügy ennek már csak fejleménye volt; az előző évben, 2008-ban némely erők igyekeztek elmozdítani az MDF éléről Dávid Ibolyát, aki önálló jobb közép politikát folytatott), részben pedig az, hogy az első Orbán-kormány idején Bokros volt az egyik propagandamumus.
A helyzetet a Fidesz számára megoldotta, hogy az MDF az Európai Konzervatívok és Reformerek franciójához csatlakozott, ahol szívesen látták; így már nyugodtan lehetett intézkedni a Néppártból való kizárásról. Továbbá rögtön tüzelni is lehetett Bokrosra azzal, hogy „neonácikkal lesz egy frakcióban”, lévén hogy egy lett nemzetiségű frakciótársa, a konzervatív piacpárti Roberts Zīle olyan pártot képviselt, amelynek korábban néhány tagja elment a lett SS-veteránok megemlékezésére. Zīle maga sohasem volt neonáci, viszont ma is képviselő az Európai Parlamentben – csak szólok a Fidesznek, hogy még idejében indítson maga ellen sajtókampányt.
Szintén a korra jellemző, hogy az akkori baloldalról is gúnyolták Bokrost, éspedig a frakcióvezető, a lengyel Michał Kamiński miatt, akinek nyolc-kilenc évvel korábban volt egy-egy homofóbnak és antiszemitának ítélt megnyilvánulása. A módszer ismerős: tagadni a változás lehetőségét, és régi kijelentéseikkel diszkreditálni a nemszeretem politikusokat. A briteknek nem volt ismerős, és úgy döntöttek, hogy a dolog a múlthoz tartozik.
Kamiński hamarosan ki is lépett a PiS-ből, és ma a fősodornak megfelelő állásponton van, míg honfitársa, a másik ECR-társelnök, Ryszard Legutko – civil foglalkozása klasszika-filológus – a melegeket sértő megnyilatkozásairól ismert.
Mindezzel nem azt akarom illusztrálni, hogy a Fidesz ellentmond magának, vagy hogy az átlépéssel az eddiginél rosszabb társaságba kerülne; csak azt, hogy bolond, aki komolyan veszi az érdekek szerinti cselekvés ideológiai magyarázatát, akár 2009-ben, akár 2019-ben.
A Fidesz nem azért nem lépett át eddig, mert nem volt rokonszenvesebb például a Jog és Igazságosság ideológiája, hanem mert nem állt érdekében. Most pedig – ha minden kötél szakad – nem azért lépne át esetleg, mert rokonszenvesebb a PiS ideológiája, hanem mert ezt fogja fel a kisebbik rossznak, tehát a saját érdekének. De különben mindent meg tud magyarázni, és mindig lesz a Kárpát-medencében, aki meghallgatja, és oldaltól függetlenül elhiszi.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.