Budapestszkij kompromat

Széky János | 2016. november 13. - 16:55 | Vélemény

Miután 1999. júliusában Ambrus Attila, a Viszkis, akit hat évig nem sikerült elkapni, megszökött a vizsgálati fogságból, és ezzel még tovább nőtt nimbusza a nagyközönség körében, az Országos Rendőr-főkapitányság lapjában, a Zsaru Magazinban cikk jelent meg arról, hogy a Viszkis Rabló homoszexuális.

Budapestszkij kompromat
Fotó: blikk.hu

A cél természetesen a Viszkis népszerűségének csökkentése volt, és ezzel – valamelyest – a rendőrség tekintélyének visszaállítása. A hír sem azelőtt nem jelent meg sehol, sem utána nem foglalkozott senki az információval, tutira kellett volna elhinni, aztán meg, amikor a bankrablót újra elfogták, már nem volt érdekes. Tehát sem a rendőrség nem foglalkozott a további bizonyítással, sem önálló tényfeltárók a cáfolattal.

A Viszkisről szóló dokumentumregény – Julian Rubinstein: The Ballad of the Whiskey Robber – szerint kitaláció volt az egész, a közvélemény megdolgozását szolgálta. (Van magyar fordítása, de nem ajánlom, mert egyrészt az olvashatatlanságig rossz, másrészt meg figyelmeztetés nélkül kihagytak belőle olyan szövegrészeket, amik fontosak lettek volna a magyar valóság ismerete szempontjából.)

Tizenhét évvel később, amikor a Fidesz lassan már nyílt háborúban áll a Jobbikkal, jelentkezett Németországból Terry Black, aki transzvesztita előadóművészként vált népszerűvé, s elmondta a száz százalékos kormányszócsővé lett TV2 hírműsorának, hogy 2001–2003-ban Vona sűrűn járt olyan zártkörű rendezvényekre, ahol homoszexuális értelmiségiek közéleti kérdéseket beszéltek meg, majd „szórakoztak egymással”.

Az eddig inkább melegellenes nyilatkozatairól ismert Vona tiltakozott, felesége pedig levelet írt Orbán Viktor feleségének, s ebben „az Orbán Viktor emberei által irányított sajtó” akciójáról beszélt, amiből félre nem érthetően kiderül, hogy az „információt” egy fölülről vezérelt politikai művelet részének tekinti.

Ha valaki ismeri az ilyen lejáratások kelet-európai történetét, az ismeri a kompromat (kompromittáló anyag) orosz fogalmát is: lejárató adatok titkosszolgálati előállítása beugratással, bizonyítékok „telepítésével” vagy egyszerűen hamisítással, majd terjesztése a médiában valódi leleplezésként, külön ezért vagy átalányban lefizetett (azaz állásban lévő) újságírók útján.

Akik ezeket a magyar kompromatokat elindítják, bizton számolhatnak a médiafogyasztó közvélemény legfőbb – kormánypárti és ellenzéki – szektorainak beidegződéseivel: egyfelől a Viszkis „mégiscsak egy bűnöző”, Vona pedig jobbikos, és „mi nem szeretjük a homoszexuálisokat”, hát miért ne lehetne ezt a rosszat is elhinni róla – másfelől a buzizás csúnya dolog, mi elítéljük, persze, elítéljük a bűnözést és a Jobbikot is, de nekünk ez nem vád, mi liberálisok vagyunk, tehát miért ne hihetnénk el? Például azért, mert nem kell mindenről feltételezni, hogy igaz, még akkor se, ha Vonáról mondják.

És így, közben, eltűnik a lényeg – hogy a magyar belügyi szervek és titkosszolgálatok operatív tevékenysége nagyrészt az orosz iskola szabályai szerint folyik.

A történetek hátterében lévő további személyes egyezéseket nem részletezem, inkább csak annyit, hogy 1999 és 2016 között semmi lényeges nem változott, és felhívnám az olvasó figyelmét arra, hogy ha ilyen ügyekben ellenállás nélkül jut el a nyilvánosságba a dezinformáció, akkor mérget lehet venni rá, hogy ugyanazok az ágensek más ügyekben is meg tudják tenni, sőt megtették ugyanezt. (A feltehető, de ritkán ennyire látványos példák ismertetése meghaladná egy online cikk elviselhető hosszát.)

A magyar nyilvánosság tehát ma is mesterséges valóságban él, aminek egyik eleme pont az a dezinformálással elültetett tévhit, hogy bizonyos lényeges dolgok megváltoztak 2009-hez, 1999-hez vagy akár 1989-hez, sőt 1979-hez képest.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.