Bugár Anna: "Én ide még mindig hazajárok"

2017. szeptember 8. - 17:09 | Régió

Bugár Anna, a dunaszerdahelyi származású, Budapesten élő színésznő az utóbbi években számos nagy sikerű színdarabban szerepelt, majd alig egy éve a TV2-n futó, Jóban rosszban című műsorban bukkant fel, és röviddel ezután a sorozat stabil szereplőjévé vált. INTERJÚ

Bugár Anna: "Én ide még mindig hazajárok"
Bugár Anna (Fotók: Cséfalvay András)

Majdnem két éve jelent meg veled egy interjú a Paraméteren, és akkor azt mondtad, a “Göröngyös úton a csillagokig” mottó kíséri végig az életed. Hol tartasz most a göröngyös úton, illetve két év elteltével hogyan értékelnéd a karrierfejlődésedet?

Tervek szintjén mindig is legfeljebb fél évre előre láttam a jövőt, nem tudok, és nem is szerettem volna soha előbbre tervezni. Érnek meglepetések, jönnek új lehetőségek, és mindig arra próbálok fókuszálni, amivel épp meg kell birkóznom. Fokozatosan haladok előre, és mindig örülök annak, ha sikerül elvégezni egy feladatot – legyen az bármi. Ettől érzem jól magam.

2015-ben nagyobb ismertségre, nagyobb reflektorfényre vágytam, és a TV2-n futó Jóban rosszban című sorozatban vállalt szerepemmel ezek meg is érkeztek az életembe. 2016 novemberétől veszek részt a produkcióban, nagy lehetőség számomra ez a szerep, és rendkívül élvezem a munkát.

Hogyan sikerült elérned, hogy a Jóban rosszban stabil szereplője legyél?

Néhány éve, amikor még Bánfalvy Ágihoz jártam suliba, elmentem egy castingra, és ennek köszönhetően benne voltam a gyártó adatbázisában. Tavaly felhívtak, hogy volna egy nekem való epizódszerep, és kérdezték, vállalom-e. Természetesen nagyon boldogan vállaltam a felkérést, egy színész mindig örül, ha forgathat, és már az egy-két napos munka lehetősége is lázba hozott.

Megtörtént a forgatás, amelyen remekül éreztem magam.

Milyen érzés volt, amikor először beléptél ebbe a közegbe? Hogy fogadott a stáb?

Egy sorozatban nagyon sok az epizódszereplő, az emberek jönnek-mennek, a főszereplők hozzá vannak szokva az úgymond idegenekhez. Nekik ez nem volt nagy durranás, ellentétben velem.

Képzeld el, a dunaszerdahelyi lány egyszer csak a stúdióban találja magát azokkal az emberekkel, akik évek – vagy akár évtizedek – óta szerepelnek a képernyőn.

Nekem az volt a dolgom, hogy kifogástalanul elvégezzem a feladatomat, úgyhogy megtanultam a szövegemet, felkészültem, és a maximumot próbáltam nyújtani. A stáb minden egyes tagja vérbeli profi, és rendkívül támogatóan viszonyultak hozzám. Bozsó Petivel és Pikali Gerdával forgattam először, akik régóta szerepelnek a sorozatban, és elképesztően kedvesek voltak velem. Ebből kifolyólag rögtön jól tudtam magam érezni a kamera előtt, és talán ez látszódott is a felvételen.

Meddig tartott az epizódszerep felvétele?

Egy napig, mely során öt jelenetet vettünk fel. A sorozatban pedig két epizódban tűntem fel először.

Ezután mi következett?

Hosszú csend (nagyot nevet).

Nem titok, hogy a sorozatoknál a gyártás mindig egy-két hónappal előzi azt, ami épp a tévében fut. Ennyit kellett várnom rá, hogy viszontlássam magam a képernyőn. Pár hét múlva pedig megcsörrent a telefonom, amitől nagyon boldog voltam. Úgy gondolták, továbbvihető a történetszál, amelyben én is megjelentem, úgyhogy nem sokkal később folytathattam a forgatást.

Egy üzletasszonyt játszok, Bartha Enikőt, aki először egy multinál dolgozott vezető pozícióban, később pedig a kórház személyzeti vezetője lett. Egy adott közegen belül egy erős női karakter felbukkanása – nem feltétlenül csak a színpadon vagy a képernyőn – mindig megmozgatja az állóvizet.

Bár már november óta forgatok folyamatosan, még mindig ízlelgetem ezt a karaktert és a gondolkodását. A szerepben nagyon tetszik, hogy Enikő nem feltétlenül pozitív, hanem negatív tulajdonságokat is hordoz. Én egy optimista, ízig-vérig pozitív személyiségnek tartom magam, így ez a karakter nagyon izgalmas számomra.

Egy sorozat nézői, rajongói általában nem bánnak kesztyűs kézzel – a visszajelzések szintjén – a negatív karakterekkel.

Olvastál kommenteket? (nevet)

A karaktered kap a rajongóktól hideget-meleget. Te olvasod őket?

Nem tudom, hogy működik ez azoknál, akik már hosszabb ideje szerepelnek a sorozatban, de én olvasom a kommenteket. Érdekel a visszajelzés, hogy mit gondolnak a nézők. Vannak dícséretek, vannak bírálatok, de nem veszek semmit a szívemre, mert ezek nem rólam szólnak, hanem a szerepről, amit alakítok. Manapság mindenkit érhet kritika, és mindenki kritizálhat. A negatív kritikából is lehet tanulni, és nem engedhetem meg magamnak, hogy magamra vegyem ezeket, viszont komolyan veszem őket.

Az emberek veszik a fáradságot, megtisztelnek azzal, hogy leírják rólad a véleményüket – ezt pedig meg kell becsülni.

Ahogy mondtad, november óta forgatsz. Tetszik a közeg? Sikerült beilleszkedned?

A sorozat már 13. éve fut, sokan vannak, akik az elejétől ott vannak, és ez egy nagyszerű közösség. Az első pillanattól kezdve azt éreztem, hogy itt a színészeket elkényeztetik. Foglalkoznak veled, mindeki azon van, hogy te mint színész a maximumot nyújtsd. Nincs klikkesedés, széthúzás, ez egy vérig profi munkahely. Nagyon jól érzem magam ebben a közegben, előfordul, hogy reggel és este van felvételem, de napközben is maradok – barátkozom, ismerkedem.

Mennyi idődet köti le a sorozat? Össze lehet ezt egyeztetni a színházi szerepeiddel?

Van benne némi logisztikai kihívás, de ezeket a dolgokat abszolút össze lehet egyeztetni. Nagyjából egy-két hónapra előre be vagyok táblázva, júliusban például 26 napot dolgoztam.

Hála istennek a színházi szerepeimet is meg tudtam tartani. Még mindig a Bánfalvy Stúdióval működök együtt. Nagyon megtisztelőnek érzem, hogy a tanulmányaim után is igényt tartottak rám. Emellett ők is örülnek a sorozatszereplésemnek, annak, hogy mások is látták bennem azt, amit ők láttak korábban.

Ötödik éve játszuk az Abigélt nagyon nagy sikerrel, ugyanúgy A kaktusz virágát, és folyamatosan jönnek az új darabok is. Ott van a Ma estére szabad a kecó, az Elvis, oltár, Miami, ezek nagyon kedves, szórakoztató, minőségi vígjátékok.

Ami pedig óriási újdonság, és nagy örömmel tölt el, hogy szeptember 15-én mutatunk be A miniszter félrelépet, és Jane Worthington szerepét kaptam – akinek a karakterét a legendás magyar filmváltozatban Dobó Kata jászotta. A miniszter szerepében pedig Gesztesi Károlyt láthatják majd a nézők.

Apropó A miniszter félrelép… Már házas emberként, hogyan kezeled azokat a szerepeket, ahol szerelmi viszonyt kell alakítani?

Jogos kérdés.

A férjem egy intelligens ember, aki engem nagyon jól ismer. Ez a kulcsa mindennek. Egy boldog párkapcsolatban, házasságban élő színésznőnek sok mindennel meg kell birkóznia, ilyenek ezek az alakítások is. Az indokolt csók, a szerelmi jelenet hozzátartozik ehhez a szakmához, és korábban sokat beszélgettem tapasztaltabb színésztársaimmal az ilyen helyezetek lélektanáról.

Egy színésznek a hangja, a jelleme, a teste a munkaeszköze, mi ezzel dolgozunk.

Nekünk soha nem volt problémánk a való élet és a munka megkülönböztetésével. Szerencsés vagyok ilyen szempontból, Ati azért is életem párja, mert mindent meg tudunk beszélni. Benne fel sem merül az, hogy ilyen helyzetek miatt aggódjon. Sőt, egymás közt még poénkodni is szoktunk az ilyen jeleneteken.

A sorozat mellett van jópár színházi szereped is, amelyeket említettél. Hogy lendül túl egy “betáblázott” színész egy hirtelen jött megbetegedésen, illetve hogy tartod karban magad, hogy bírod a hajtást?

Nincs annál jobb “karbantartás”, mint amikor feszes a tempó és nagyon sok a feladat. Az ilyen időszakokban az ember teste mintha tudná, hogy egyszerűen nincs idő betegnek lenni. Aztán persze előfordul, hogy egy ilyen időszak végén kienged a test, a szellem, és be-becsúszik egy kis nátha. A rekedt hanggal egyébként csodákat tesz a citrom, a gyömbértea, de főként a mézzel kevert tojássárgája.

Ami a sportot illeti, nehéz eset vagyok, mert viszonylag hamar ráunok az egyhangúságra. A futás nem az én műfajom, az úszás annál inkább, de szoktam kondizni is – változatosan edzek. A lényeg, hogy mindig “kapjon” valamint a test. A szellemi egészség pedig mindennek az alapja. Ehhez elengedhetetlen, hogy az ember ápolja a baráti, családi, házastársi kapcsolatokat, mert ezekből óriási erőt lehet meríteni.

Sosem titkoltam, hogy hiszek a sorsban, a spiritualitásban is. Amit az ember teste mutat, annak 99 százalékban van lelki vetülete is. Ha fáj a fejem, elgondolkozom azon, mitől fáj. És lehet, hogy elsőre furán hangzik, de ha véletlenül kibicsaklik a bokám, megkérdezem magamtól, jó úton járok-e.

Szabadidődben milyen színházi darabokat, filmeket, esetleg sorozatokat nézel?

Tényleg nem a reklám kedvéért mondom, de a Jóban rosszbant mindig megnézem, amikor nem dolgozom. Szórakoztató és izgalmas, így nagyon megszerettem.

Imádom a csajos sorozatokat is, például soha nem fogom megunni a Szex és New Yorkot. Szeretem a Szívek szállodáját, bírom a sorozat humorát és megnyugtat – oda-vissza akárhányszor meg tudom nézni az összes epizódot.

Ami a filmeket illeti, mi még járunk tékába a férjemmel, lehet, hogy az utolsók egyike vagyok a Földön, aki filmeket kölcsönöz (nevet).

Az, hogy milyen DVD-ket veszünk ki, nagyon változatos. Valamikor Dustin Hoffmanos napunk van, valamikor Meryl Streephez van kedvem, vagy nézünk valami friss filmet, esetleg megnézzük ki tudja hányadszor a La La Land-et, ami már egy ideje az aktuális kedvencem. De járunk moziba is, a magyar filmek közül az utóbbi időben a Kincsem nagyon tetszett.

Ezen kívül imádok olvasni, amikor csak időm van, könyvet veszek a kezembe. Főleg, amikor van néhány szabadnapom, leginkább az olvasás az, ami kikapcsol és megnyugtat.

Dunaszerdahelyen születtél, itt jártál alapiskolába, majd a pozsonyi Duna Utcai Gimnáziumban érettségiztél, ezután pedig Budapestre kerültél, ahol már majdnem egy évtizede élsz. Otthonodnak tartod már a magyar fővárost?

Az utóbbi hónapokban nem tudtam huzamosabb időt Dunaszerdahelyen tölteni, de ha csak egy-egy napra is járok haza, nem érzem úgy, hogy otthagytam volna a szülőföldemet. Napi szinten beszélek a szüleimmel, legjobb barátnőim a mai napig azok, akik gyerekkoromban is a legközelebb álltak hozzám.

Én ide még mindig hazajárok.

Elmegyek anyuékhoz, ahol otthon vagyok. Lefutok a lakásból bevásárolni ugyanabba a kisboltba, ahova 20 évvel ezelőtt is jártam. Elmegyek a férjem szüleihez, ott is otthon vagyok, és Budapesten is otthon érzem magam. Mindegy, hogy az ember “földrajzilag” hol van, az otthona mindig vele van, mert beleég a lelkébe. Ha nem csupán 150 kilométer választana el Dunaszerdahelytől, hanem mondjuk egy óceán, valószínűleg máshogy érezném. De ez a táv ma már nem távolság.

Mi az, ami szerinted a mentalitás terén megkülönbözteti a budapesti és az otthoni közeget? Született csallóközi lányként értek kellemes vagy kellemetlen élmények a magyar fővárosban?

Jó és rossz emberek mindenhol vannak. Mindegy, hol vagyok éppen, a lényeg, hogy meg kell találni a jó embereket. Úgy érzem, ezen a téren sikerrel jártam Budapesten. Sok barátot szereztem a szakmában és a civil életben is.

Van egy érdekes történet, ami elég nagy nyomot hagyott bennem.

Egy forgatási szünetben üldögéltem a folyosón és gyakoroltam a szövegemet, amikor odajött hozzám egy számomra ismeretlen arc. Bemutatkozott, mondta, hogy ő a vezérlőben dolgozik – mi a forgatáson nem látjuk őket, csak ők minket. Ezt kérdezte tőlem: “Ugye te nem Magyarországon születtél?” Basszus, lehetett hallani a felvételen a tájszólásomat? – kérdeztem tőle nevetve, amire ő legyintett, és ezt felelte: “Dehogy. A mentalitás!”

Ennyire észrevehető a különbség?

Azt mondta, feltűnt neki, hogy mindig becsületesen felkészülök, hogy alázatosan végzem a munkámat. Egyébként mindig ilyen voltam, ezt hoztam otthonról. Ha az ember nem száll el és mindent belead, mindig könnyebb helytállni. Azt is mondta, hogy én valahogy máshogy reagálok a problémákra, a stresszhelyzetre, bármire, mint a magyarországi magyarok.

Észrevették, és nagyon pozitívan értékelték azt a határon túli attitűdöt, amivel csakis akkor rendelkezik az ember, ha kisebbségben nőtt fel. És azt tapasztalom, hogy a határon túliak felismerik egymást Magyarországon, van köztünk valamiféle összekacsintás. Butaság volna általánosítani, de úgy gondolom, az összetartás, az alázat, és az, hogy soha nem adjuk fel, összeköt minket.

Ahogy beszélgetésünk elején említetted, általában legfeljebb fél évre előre látod a jövőt, viszont biztosan vannak terveid, álmaid a szakmát illetően. Milyen fényben látod a következő időszakot? Ha esetleg két év múlva újra beszélgetnénk, milyen helyzettel volnál elégedett?

Nagyon érdekel és foglalkoztat a műsorvezetés, amihez viszont egy nagyon hosszú út vezet, és nem kétéves távlatról van szó. Erre a feladatra születni kell, majd végigjárni a ranglétrát, hogy az emberről kiderüljön, valóban alkalmas-e a feladatra.

Nem titkolt vágyam, hogy egyszer majd én is műsort vezessek – legyen szó televízióról vagy akár rádióról. Hogy kérdezzek, és ne csak engem kérdezzenek – épp azért, mert rendkívül érdekelnek az emberek.

Ami a magánéletet illeti, nagyon szeretém, ha minden olyan harmonikusan működne, mint most. A gyermekvállalás tervben van, de várat magára. Ha a jóisten is úgy akarja, hamarosan biztos eljön az ideje annak is, hogy átéljem a világ legcsodálatosabb “szerepét”, az anyaszerepet.

Biztos, hogy még sok-sok tapasztalatot kell gyűjtenem ahhoz, hogy megfogalmazódjanak, és megvalósuljanak azok a célok, amelyeket kitűzök magam elé. Jelenleg minden úgy van jól, ahogy van, és bízom abban, hogy mindig csak jobb lesz.

(db)