Bujdosók és kalózok a Csallóközben

2019. november 30. - 17:34 | Kultúra

A világhírű olasz földrajztudós, Luigi Ferdinando Marsigli (1658–1730) sokszor bejárta a Csallóközt.

Bujdosók és kalózok a Csallóközben

Írott munkái közül a leghíresebb a Danubius Pannonico-mysicus (Amsterdam, 1726) című, melynek számos „tétele“ Magyarországgal, azon belül Komárommal s a Duna legnagyobb szigetével foglalkozik. Utóbbiról a következőket mondja a szerző:

„Közönségesen Schittnek nevezik (Schütt a Csallóköz neve). Van nagyobb és kisebb Csallóköz. Valósággal a rejtélyek, a meglepetések, a csalódások szigetei. Valóságos tömkeleg. Tele vannak mocsarakkal, nádasokkal, amelyek között az utazó nagyon könnyen eltéved, és elveszti a helyes utat, s amikor az utat keresi, belekerül az ingoványok útvesztőjébe, és csak életének nagy veszélyeztetésével kerülhetett ki a labirintból. Ha a Duna árad, majdnem az egész Csallóközt elönti a víz. Ezt látván a mélyebben fekvő helyeken lakók a magasabb helyekre menekülnek, hogy életüket megmentsék. Maga a természet is számos csatornával szeldeste keresztül-kasul a Csallóközt, amelyek a Nagy-Dunába vezetik le a belvizeket. Ilyen a Csiliz, a Sártó és több kisebb-nagyobb Duna-ág. Veszedelmes volt az utazás a Csallóközön keresztül!“

Marsigli gróf szavaiban Baranyay József (1876–1952) szerkesztő, könyvtáros sem kételkedik. Régi utazások Komárom vármegyében című könyvében 1928-ban leírja:

„...a régi Csallóköz jó részében még az egész XIX. század közepéig is rejtélyes, titokzatos és veszedelmes volt... Összes rejthelyeit, limbusait kikutatni kevés volt egy emberélet. Hiszen a régi időben a folyókat nem gátolta, nem szabályozta töltés, gát; arra folyt mindegyik, amerre éppen kedve tartotta. A Csallóköz a Nagy- és Kis-Duna mellékágainak, ereinek, nádasainak, lápjainak, zsombékjainak, kotló laposainak, süppedő, vizenyős rétjeinek, füzeseinek valóságos útvesztője volt.“

S hát ebben a rengetegben „természetesen“ bujdosók is „előfordultak“. Köztük politikai menekültek – az osztrák sógorok üldözöttjei – és azok, akik „gyanútlan vásárosokra, kereskedőkre és egyéb vándor árusokra, utasokra, papokra, szerzetesekre és jámbor kolduló barátokra“ ütöttek rá, elrabolva pénzüket és egyéb holmijukat. Merthogy „a végtelen nádas, rét, füzes hűségesen megőrizte az odamenekülteket. Ellátta étellel, itallal. Hal, csík, rák, teknősbéka bőven termett a vízben és a mocsarakban. A legkisebb fáradsággal százával szedhetett mindenki a víziszárnyasok tojásaiból.“

Baranyay továbbá leszögezi:

„...a kalózkodás sem volt ismeretlen fogalom a Csallóköz mentén, a Dunán, és a jámbor hajósokat fosztogatták. Az Ásvány falubelieket tartotta a szájhagyomány a legvakmerőbb kalózoknak.“ (Ásványtő epusztult csallóközi település Kolozsnéma mellett. – LV megj.)

A politikai menekültek témaköréhez visszatérve ismét Baranyay Józsefet idézzük, aki úgy tudja:

„az 1848/49-iki magyar szabadságharc idején a falvak egész férfilakossága, kocsistól lovastól a nádasokban talált menedéket a rekviráló osztrák katonaság elől. Aki a nádasokban bevetette magát, azt aztán kereshette a világ összes policeije. Arra ugyan rá nem bukkanhatott, még ha rendőrkutyákkal kereste is“.

A középkor bűnkrónikáiban számos megdöbbentő történet maradt ránk. Még rémhistóriák is, melyek a nép ajkán terjedtek tovább az időben. Például egyes csallóközi gazdag családok vagyonszerzési módjairól, praktikáiról. A mendemonda szerint „a révészek, a komposok, molnárok, az útszéli és Duna menti csárdások, juhászok és csőszök leszármazottjait szokták meggyanúsítani azzal, hogy a nagyapáik vagyona véres pénz; ember, sokszor emberek vére tapadt hozzá. Átutazó kereskedőket, akik szállást kértek tőlük, fosztogattak, és ha kellett, el is tettek láb alól. Tanúk voltak, (...) hogy éjszakánkint jajgatásokat, segélykiáltásokat hallottak onnét. Aztán csendes lett minden. Nem volt jó kiváncsiskodni másnap, hogy de korán elmehetett a tegnap esti utas... Egy-egy olasz, görög vagy zsidó kereskedő, magános utas olyan messze bebarangolta a világot, hogy – akkor nem lévén postaközlekedés – nem tudta értesíteni hozzátartozóit, hogy merre jár. Ha eltűnt, ha meggyilkolták, ha eltették láb alól, senki sem kereste, senki se tudta, hogy merre, hol. És ezt nagyon jól tudták azok a lelketlen gyilkosok, akik ezeknek a pénzéből gazdagodtak meg. Ritkaság számba ment, ha egy ilyen gyilkos megütötte volna a bokáját emiatt. A szerencsétlen áldozat rendesen este későn vetődött az útszéli vagy Duna menti csárdába vagy révházba. Senki se látta, amikor betévedt. Szívesen látták. Még jó vacsorát is kapott, jól be is boroztatták. Jó kedvében nem is sejtette, hogy ez az utolsó vacsorája. Amikor bekísérték a hálószobájába, biztonság okáért jól bezárta az ajtókat. Nyugodt volt. Az ablakon vasrács. Onnét se jöhet be senki. Nem is sejtette a szerencsétlen, hogy a szobában levő szekrény mögött ajtó van, vagy egy nagyobb festmény a falon billen el, és onnét jön be hozzá a gyilkos. A holttestet még az éjszaka elföldelték. Árulóktól nem kellett tartani, rendesen a családtagok végezték el ezt a rémes foglalkozást. Dunába dobni a hullát veszedelmes volt. Az átkozott víz sodra hamarosan partra veti a hullát“.

Így szedte hát a gonosz emberek áldozatait a rejtelmes, titokzatos Csallóköz a középkorban. A törvény büntető keze nem tudta utolérni a rablókat, kalózókat, gyilkosokat. S az idő mára a bűntények színhelyét is eltörölte a föld színéről.

Lelkes Vince