A butaság köde

Ezek a pártok három általános választáson (2014, 2018, 2022) bíztak abban, hogy ha egyesítik szerény erőiket, akkor ez az „összefogás” (nevezzék akárhogyan) olyan mágikus hatással lehet a választókra, hogy ők, együtt, Orbán versenytársai lehetnek, sőt ha eleget és kellő hangerővel mondják, hogy „fújorbán” meg „mutyi” meg „oktatásésegészségügy”, akár nyerhetnek is. Na jó, nem kétharmaddal, ami a rendszer átalakításához kéne, de azt a kis fennakadást majd valahogy megoldják.

Háromszor tisztázódott, hogy fészkes fenét. Az összefogás nem hogy a győzelemhez, de még az egyharmad plusz egy mandátumhoz sem volt elég. (2014 után, időközi választáson egy outsider, a liberális konzervatív Kész Zoltán törte meg először a kétharmadot.) A magát demokratikusnak mondó ellenzék három országgyűlési választáson szenvedett kiütéses vereséget. Egy bokszoló ilyen esetben visszavonulna, egyrészt mert nem tudna megélni, másrészt a további agykárosodás megelőzése végett.

A magukat demokratának mondó pártok és a művelt ellenzéki politizáló közönség viszont képtelen volt levonni az evidens tanulságot. Értem én, hogy az emberi elme így működik, szeret reménykedni, de hogy a komplett ellenzékben ne legyen egynél (Hadházy Ákosnál) több aktív politikus, aki akár csak szembe merne nézni a valósággal, az katasztrófa.

Hogy a bokszolóhasonlatnál maradjunk, a sorozatos kiütéses vereségnek az a fő oka, hogy a két fél teljesen más súlycsoportban van. 1. A kormányoldal a kétharmad birtokában úgy buherálhatja a választási rendszert és egyáltalán az alkotmányos intézményrendszert, ahogy neki előnyös. 2. A kormányoldal összehasonlíthatatlanul több erőforrással gazdálkodhat, ezért az adott kommunikációs térben úgy tudja szabályozni kellően nagy számú szavazó valóságérzékelését, ahogy neki előnyös. És az ellenzéknek egyszerűen nincs lehetősége, hogy akár ezen, akár azon változtasson.

Politikai-jogi nyelven ezt úgy mondják, hogy a választás nem tisztességes. Még akkor se, ha a kormányerő nem turkál a szavazóurnákban. Nincs rá szüksége.

A brutális súlykülönbség egy harmadik dologban is megmutatkozik, de itt az ellenzék változtathatott volna, ha akar. Eszébe sem jutott, és a jelek szerint továbbra sem jut eszébe. Nem volt és nincs olyan program ugyanis, amit szembe lehetne állítani a kormány politikájával.

Az, hogy Orbán ne legyen a csúcson, és aztán majd kitalálunk valamit, nem program. Az sem, hogy mi nem erre költenénk az adófizetők pénzét, hanem amarra (általában erre futnak ki a kényszeredetten összedobott pártprogramok). Egyrészt mert a rendszeren nem változtat. Másrészt mert ígérni mindenki tud.

Harmadrészt mert az adófizetők pénzével sáfárkodni csak a kormány képes. Az pedig, mivel nincs olyan hatalom, amely előtt el kell számolnia, bolond lesz nem szavazatvásárlásra fordítani, hiszen az az érdeke, hogy minél jobban megnyerje a soron következő választást. Aztán majd lesz, ami lesz. Például most az lett, hogy egy éve tart a gazdasági visszaesés EU-rekorder inflációval egybekötve. De az újabb kétharmad simán megvolt, és ez a lényeg.

Orbánnak és a körülötte megszilárdult uralmi elitnek természetesen az az érdeke, hogy az ellenzék próbálkozzon csak az összefogósdival a végtelenségig, működjön úgy mint egy párt egy hasznavehetetlen programmal, azon az oldalon ne legyen verseny, nehogy kiemelkedjenek olyan tehetséges, potens, rendszerben, hosszú távon gondolkozó, vezetésre alkalmas politikusok, akik máshogy tudnának kormányozni.

Az ellenzék egyneműsítése érdekében módosították például 2020 decemberében a választási törvényt, vagy éppen idén májusban, az önkormányzati választásokra gondolva, melyeket „takarékossági okból” (mintha tízmilliárd forint annyira számítana nekik) egy napon rendeznek az EP-választásokkal. Az ellenzék minden ilyen esetben zokszó nélkül alkalmazkodik a legfőbb politikai hatalom igényeihez, nyápic testével besétál a ringbe, és védtelenül hagyja fejét.

De hogy az EP-választásokon ennek mi értelme van, azt ép ésszel felfogni nem lehet. A föntebb említett közvélemény-kutatást a Szociális Demokráciáért Intézet rendelte, azt pedig a két leggyengébb ellenzéki párt, az MSZP és a Párbeszéd alapította. Mivel a dolgok jelenlegi állása szerint saját nem erőből tudnának képviselőt küldeni Strasbourg-ba, a maguk szemszögéből teljesen logikus, hogy a közös indulás mellett keresnek érveket, hátha egy „méltányos” osztozkodásban nekik is jutna jelölés.

A felmérésből azonban az derül ki, hogy a DK- és a Momentum-szavazók kétharmada is közös listát szeretne. MIÉRT? Az EP-választás tétje még a fantáziavilágban sem lehet Orbán legyőzése. Ha májusig nem változik lényegesen a helyzet, a huszonegy magyar mandátumból a Fidesz-KDNP-nek valószínűleg tizenkettő jut, a 2022-es összefogás pártjainak hat vagy hét.

Az ország fölötti uralomra közvetlen kihatása nincs, és a „vereség” (ha erről szólna az EP-választás) biztos. De mivel ez az egyetlen arányos és éppen a belső tét hiánya miatt nagyjából tisztességes országos választás Magyarországon, ez lenne az egyetlen alkalom, hogy kiderüljön, hogy melyik párt mennyire vonzó egyáltalán. Hogy mennyire erős a többihez képest azzal, amit képvisel. A saját szavazóik zömét ezek szerint nem érdekli.

Valahányszor közeledik egy választás, működésbe lép egy sajátos beteg feltételes reflex. Nemcsak az ellenzéki politikusokon tör ki az összefogási mánia, hanem a mindenféle rendű és rangú bölcsek is ellentmondást nem tűrőn hangoztatják a bölcsességet, miszerint az a baj, hogy az ellenzék nem elég egységes, hanem inkább egymással marakodik, értsd: a pártok egymással versengenek ahelyett, hogy meglennének békességben, a magasabb célt szem előtt tartva.

Azt megszoktam, hogy az ellenzéki politikusok zömének még elképzelése sincs olyan rendszerről, ahol szabadság van. De hogy a híveik óriási többségének is Orbán a vonatkoztatási pontja, és a meddő gyűlölet butaságködében nem tudja, nem is érdekli – vagy ha tudta is, rég elfelejtette –, hogyan működik egy demokrácia, mi egy választás értelme, mire valók a pártok, az már sokkol. És ezért nem Orbán a felelős, hanem azok, akik butítják őket.

Ilyenkor szokták megkérdezni, hogy jó, de akkor kire szavazzunk. Aki rám hallgat, azt csinál, amit akar, és az se kötelező, de a magam részéről semmiféle összefogásra nem szavazok sem jövő májusban, sem a következő parlamenti választáson, és olyan emberre sem, aki összefogást hirdet. Magyarországon csak akkor lesz talán, valaha demokrácia, ha elegendő demokrata van. És akinek nem jut eszébe más, mint a pártok, politikusok önfeladása, a verseny megelőzése, az nem tudja, mi az a demokrácia.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.