1
Fotó: Kassai Thalia Színház
Megosztás
Firenzében vagyunk, a pompa városában, a XVIII. század közepén. Körben a nemrég kihalt Medici család palotái, a szökőkutak; a reneszánsz és az opera szülőhelye. A Ponte vecchio tövében a Via Cassia mellett áll Mirandolína, a bájos, szemrevaló és okos fogadósnő családias szállodája, vándorló főnemesek pihenőhelye.
A Kassai Thália Színház díszlettervezőjének látomásában így: a rendezői jobbon kisliba-zöld fal, szürke foltokkal, befuttatva műborostyánnal, tövében piros-zöld-kék csíkos háromlábú ülőke. Okkersárga ajtóráma, benne türkizkék ajtó, szürke foltokkal, fölötte ismeretlen eredetű ornamentika. Az ajtón túl található fal téglapiros, benne fehér ablakkeret, az ablakon mélyzöld zsalugáter. A következő ajtókeret rózsaszínű és fehér, vegyesen, világosszürke ajtó, rajta zöld és barna belső keret, alul fehér. A szemközti fal bontott téglaszínű, középen libazöld ajtókeret, cigánysárga ajtóval, az ajtó közepén gipsz ornamentika, alatta és fölötte szürke csíkok, az ajtókeret két oldalán néhány ad-hoc felskiccelt sötétszürke gránitkő, lazán, levegősen. A rendezői bal hátsó ajtaja türkizzöldeskékeksszürkés, két oldalán nagyon mély álló zsalugáter, a konyha (bejáratán) cigányfüggöny, fölötte esőledobó., zöld zsalugáteres ablak, körötte sötétszürke fal, világosszürke foltokkal, az emeleti falon olajzöld zsalugáter, mellette, lila, műanyag pálcákkal rögzített műanyag borostyán fut, a tövében kerekes italos asztal, színes folyadékot tartalmazó üvegekkel. (Ennek később szokatlan dramaturgiai szerepe lesz.) Az udvar közepén hajlított fémvázas székek, asztal. A tömör fal egyébként átjárható, a szereplők ötletszerűen bármikor kisétálhatnak rajta, majd a kedvük szerint kiválasztott szobából visszatérhetnek a sivár, de mediterrán udvarba.
Ahhoz, hogy ebbe a térbe szállóvendégként betérjen valaki, nagyon elszánt hajléktalannak kell lennie.
A kosztümök izgalmasan ívelnek át több századot. Ruhát csak Mirandolína vált: a nyitányhoz gólyahír-sárga Las Vegas nadrágot választ világosszürke blúzzal, majd piros alapon fehér pöttyös ruhácskára vált, Piroska megy a nagymamához szabásminta szerint. Ripafratta lovag Buffalo Byll bölényvadász öltözetét választotta, Forlopopoli őrgróf pedig II. Lipót punkba hajló udvari bolond- karakter öltözékében jelent meg. Ehhez képes üdítően hat Albafiorita grófnak a múlt század hetvenes éveiből raktáron maradt konfekciója, amit viszont tökéletesen ellenpontoz az eszközhasználat, tételesen az, hogy számtalan aranyát nem holmi buxában, vagy hordozható trezorban tartja, hanem őseitől örökölt bőrerszényben. Ortenzia és Dezanira színésznők bármelyik Nyugat-os színikritikus hálófülkéjéből előkerülhettek volna, kosztümüket nem viselte meg sem a változó kor, sem a szellem. Fabrizio a szívünknek oly kedves balatoni lángossütő szerelékben sürgölődött, míg a Szolga ( talán Zeno) volt ő, aki egyedül vállalta Goldoni korát.
Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy hadiállapotba kerültem a díszlet-és jelmeztervezővel, jelzem: téved. Parasztésszel gondolkodva is rájöhetünk arra, hogy ha valakit kétszer felvesznek két különböző képzőművészeti iskolába, s azokat kijárja az csak úgy történhet meg, hogy hordoz magában ilyen irányú képességet, adottságot, tehetséget. Valószínűbbnek tűnik, hogy fillér nélkül elküldték őt a raktárba, hogy válasszon ki valamit, s ezt találta. Ha pedig festékre sem volt pénz, akkor az nem az ő sara.
Ugyanakkor, ha valakinek mentségként eszébe jutna felvetni azt, hogy Mirandolína-karikatúrára, vagy Mirandolína- paródia lebegett az alkotók és a művet átvevők szeme előtt, ez a felevetés a stílus esetlegessége miatt sem elöl, sem hátul, sem középen nem állná meg a helyét. Már csak azért sem, mert a prózai szöveg szinte változtatás nélkül a Révay féle fordítás alapján hangzik el, beavatkozás nélkül.
Ahol viszont beavatkozott a dramaturg, ott nem kellett volna, mert azáltal, hogy a rendezővel karöltve szerelembe hajszolták Mirandolínát Ripafrattával szemben, női pojácát csináltak belőle, s azt vették el tőle, ami az egyénisége volt, a büszkeségét, a tisztaságát a tisztességét. A pragmatikussá válása is butaság; tragédia a zenés komédiában. Igaz, olykor énekel, mert a zenés komédiában vannak dalok, amik természetesen mediterránok. Igaz, nem olasz mediterránok, hanem inkább dalmát mediterránok és egy dalmát sarmőr más szöveggel ugyan, de a szerelmi kettős dallamvilágát nagy eséllyel birtokolja. Meg a többit is: ohh. Livorno, Livorno, Livorno.
A Livornót amiatt hangsúlyozom ki, mert a szerelem hálójába keveredett nőgyűlölő Ripafratta lovag a második felvonásban folyamatosan menekülne, mégpedig livornoi birtokára, ami természetes. Amikor végre elindul, a rendezői jobb oldalon található olajzöld lengőajtóhoz vonul, de rádöbben, hogy Livornó nem arra van, hanem a rendezői baloldalon található olajzöld lengőajtón túl. Nagyot csap a homlokára, ebből sejthetjük, hogy tévedett. Majd azzal lep meg bennünket, hogy Livorno sem nem a rendezői jobbon, sem nem a rendezői balon, hanem valahol a közönség soraiban található, mert onnan nagyon jól lehet visszaénekelni. Ez nagyon vicces volt.
A vicces dramaturgiai elgondolások sorába kitűnően illeszkedik az is, amikor Fabrizio békésen elmélkedve törölgeti a fogadó mind az egy asztalát, majd végzetes ötlet kapcsán középre tereli az italos pultot, amelyen számos, folyadékmennyiség által felhangolt üveg pompázott. Fabrizio fogta az épp kéznél lévő vasvilláját, és a felhangolt üvegeken elmuzsikált egy mediterrán dalt. Ez a cirkuszi mutatvány egyébként szerves része volt az előadásnak.
A vicces pillanatok közé sorolhatjuk még azt is, amikor Forlipopi őrgróf véletlenül citromfű váladékot csöppent az ellenzőjére, majd azt vízzel mosogatva rádöbben, hogy ott a folt. De egy őrgróf nem esik kétségbe. Felkapja Mirandolína tüzes vasalóját, s azzal szárogatja a sliccét. Az, hogy közben maszturbációs mozdulatokat végez, szót sem érdemel, csak Dezanirának tűnik fel, mert a közönség úri hölgyei időközben elaléltak a gyönyörtől. Ezeken kívül még több vicces pillanat is volt az előadásban.
A színészi teljesítményeket itt, most nem elemzem, elvállalták és eljátszották a szerepüket: kielégítették a rendező szinte minden, vonatkozó infantilis vágyát.
A közönség egyébként zabálja az előadást. Ha ötvennel számolom a reprízt, több mint tízezer ember, aki akkor és ott azt gondolhatja, hogy színházban volt.