Cselekedni kell!

Megerősített cselekvőképességre több fronton is szükség van. Szükség van a katonai fronton, ahol az európai államok még mindig egyenként, ad hoc, brutális politikai nyomások alatt cselekszenek. Az hogy lehet, hogy Franciaország hirtelen turbófokozatra kapcsolt az Iszlám Állam elleni bombázásokban? A kérdés persze álnaiv, nyilván politikai oka van a dolognak, és emberileg meg is értem, de mégis adja magát a kérdés: ha olyan hasznos ez a bombázás, eddig miért nem tettük meg? Ha nem hasznos, mitől vagyunk jobbak, mint a terroristák, ha egyszerű félelemkeltésből és a saját embereink lelkesedésének feldobása okán bombázgatunk? Ha bombázni kell, ne várjunk a merényletig, ha nem kell, ne bombázzunk miatta. Ha az EU kiépítené katonai cselekvőképességét, akár mint a tagállamok szorosabb szövetsége, akár mint föderalizálódó egység, sokkal előrébb lennénk. És ha az helyett, hogy a hadseregre fordított GDP-arányos költségeket próbáljuk elhazudni és elfelejteni, valami létfontosságú katonai potenciált építenénk ki inkább, máris eggyel beljebb lennénk.

Cselekvőképességre van szükség a titkosszolgálatok terén is. Véletlenül sem akarom magam a téma szakértőjének kiadni, de annyit megkockáztatok, hogy mindenképpen felül kell vizsgálni a titkosszolgálataink jogait és kompetenciáit. Arra gondolok, hogy miközben egyre több jogot próbálnak magukhoz rántani a megfigyelés terén, és miközben az egyszerinek tűnő, idióta intézkedések befagynak – egy hülye bombaszakértő maszek miatt kell évek óta mindenkinek kis átlátszó zacskókba rakni minden folyadékot a repülőkön –, a titkosszolgálatok mintha mégis egy lépéssel a terroristák mögött lennének. Nem mindig – sokat hallani megakadályozott merényletekről –, de mégis hogy lehet az, hogy egy merénylet után mindig több tucat embert, montenegrói fegyvercsempészt, autót, házat, bármit azonosítanak be? Miért nem lehet azt megtenni előtte? Miért figyeli a szlovák titkosszolgálat az összes kebabost, miközben a szlovák-ukrán határon áruval is át tud jutni, akinek éppen megéri?

Talán az előbbieknél is nehezebb a mediális cselekvőképesség visszaszerzése. Már rég elmúltak az idők, amikor az állam és néhány nagy párt kontrollálni tudta a médiákat. Ne is jöjjenek vissza. De az az állapot, hogy egy merénylet után és közben a populáció fele az ilyen „ittazigazság.net” típusú kamuoldalakról tájékozódjon, az azért mégsem járja. A posztmodern információs térben mindenki azt olvas, amit akar. De ha a médiákat felemészti a politikai pártosság, ha a lakosság a standard médiumokban nem bízik és ha azokat folyamatosan csúsztatáson kapja valami vagy valaki kedvéért, akkor az ilyen típusú oldalak még nagyobb olvasottságra tesznek szert. Néha a külföldi titkosszolgálatok nagy örömére. A ma mainstream médiái alig rendelkeznek befolyással, ha úgy tetszik: cselekvőképességgel, és ennek mindannyian megisszuk a levét.

Szót sem vesztegetek a politikai cselekvőképességre, hiszen gyakran írok erről. Talán csak ennyi: egy olyan föderáció, amelynek parlamentjében annak ellenére is alig bízik valaki, hogy közvetlenül választják, nem sokat tud tenni a lakosság meggyőzéséért, mobilizálásáért. Olyan tagállamok, amelyek kormányainak zöme nem lát át saját magánérdekén és a következő választásokon elért eredmény jövőképén, ezen szintén nem sokat segítenek. Az eredmény a politikai fásultság és a cselekvésképtelenség.

És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban ott az emberi tényező. A legtöbb ember apatikus, nem vesz részt civil vagy politikai kezdeményezésekben, a médiát alig és érdektelenül fogyasztja, véleményt közéleti kérdésekről csak akkor alakít ki, ha valami közvetlenül érinti őt. Itt is igaz: nem elég a löketszerű társadalmi aktivizmus, ha már megvan a baj. Az szép, hogy sokan megváltoztatták a Facebook-profilképüket a francia trikolórra, ezzel nincs is semmi baj. Az a baj, ha nincsen tenni akarás ezen túl. Hogy ahogy kihűlnek a holttestek, velük múlik a lelkesedés is.

Így állunk most, ha úgy tetszik: ez a mi posztmodern állapotunk. A modernitás főleg önkényuralmi éveihez nem szabad visszatérnünk, annál a mai helyzetünk is ezerszer jobb. De a kavargó masszában muszáj létrehozni a cselekvési potenciál kis szigeteit, és ezeket összekapcsolva erőt kifejteni Európáért. Máskülönben az lesz, mint a legutóbbi párizsi merénylet után: a sebet bekötözzük, a közvetlen fertőzést így-úgy eltávolítjuk, aztán elvonjuk a saját figyelmünket valami pitiánerrel – például pár száz szlovákiai menekülttel –, elfelejtjük mi történt és meglepődünk, ha újra valami hasonló jön szembe. És akkor megint szembejön majd valami, hamarabb mint szeretnénk, és nagyobb lesz mint szeretnénk. Nem kell hogy így legyen, de tennünk kell érte.