Csingacsguk nem kockáztat

Ezt a gondolatot kiegészíthetjük egy másik mondással, ami nem angolszász forrásból származik, talán ezért sem idézik olyan gyakran az angol nyelvű szakirodalomban. Dietrich Bonhoeffer lutheránus lelkész és teológus, másként gondolkodó a náci diktatúrában, így fogalmazott 1942 végén: „A butaság veszélyesebb ellenfele a jónak, mint a gonoszság.”

A gonosz ellen lehet tiltakozni, leleplezhető, megakadályozható, „magában hordja az önpusztítás csíráját”. A butasággal szemben védtelenek vagyunk, nem szokás tiltakozni ellene, nem használ még az erőszak sem, nem működnek az érvek, a tények.

Ha közelebbről nézzük – fejti ki Bonhoeffer, akit a náci uralom utolsó hónapjában végeztek ki –, az erős külső hatalom, akár politikai, akár vallási formában nyilvánul meg „az emberek nagy részét butasággal sújtja”. Értelmezése szerint az ostobaság nem intellektuális, hanem emberi hiba. Nem azonos az alacsony szintű intelligenciával, hanem arról van szó, hogy a kiteljesedő hatalom megfosztja az embert belső függetlenségétől, s így nem a saját normái szerint viselkedik az adódó élethelyzetekben.

A teljhatalom – foglalom össze én – nem egyszerűen megront, hanem azzal a módszerrel rontja meg nemcsak a hatalom birtokosait, hanem a hatalomba törekvőket és a közemberek nagy részét is, hogy lebutítja őket.

E nagyívű és nagyarcú filozófiai bevezetés után lássuk a hírt, miszerint Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke tételesen leírta, mik a tények Orbán és belső köre béketábori csatakiáltásaival, pontosabban a butító és megrontó propagandájukkal szemben.

Az Ukrajna elleni orosz invázió: totális erőszak, amire Putyin azért kényszerült, mert „puha eszközökkel” (lásd: hibrid háború, SZJ) már nem tudta ellenőrzése alatt tartani a másik szuverén nemzetet, Ukrajnát.

Az Egyesült Államok (főleg, de amúgy a NATO- és EU-tagok zöme, SZJ) „nem fél Ukrajnát támogatni”, ezért Oroszország mint agresszor és maroknyi keleti támogatója nem hogy fölényben van, hanem sokkal gyengébb a Nyugatnál. A túlerő, lényegét tekintve: technológiai és szervezettségbeli fölény. Ennek behozására Oroszországnak semmi esélye.

A Nyugat nem hanyatlik, ellenkezőleg, az orosz birodalom hanyatlik.

Orbán legújabb hívószavával, a „blokkosodással” szemben Németh kijelenti: Oroszország nem lehet blokk-központ, mert vagy előnytelen feltételekkel zárja a háborút, vagy katonai vereséget szenved.

Magyarország a Nyugat része, és a „keleti nyitás” – a technológiatranszferhez szükséges bizalom rombolásával – megakadályozza, hogy kitörjünk a közepes fejlettségből. (Pontosabban: a kormány olyan gazdaság- és külpolitikát folytat, mintha az ország – még – nem tartozna a magas jövedelműek közé, így a közepesek sorába süllyesztheti, és benn is tartja a csapdában, SZJ).

A külpolitikai stratégia része lenne a „szövetségépítés” szomszédainkkal, a térséggel, ezen belül a „kölcsönös kommunikáció” javítása Ukrajnával. Itt Németh Zsolt nem tud szabadulni a párthovatartozás diktálta világismerettől: úgy véli, az ukrán többség Magyarország-képe „kiáltó ellentmondásban áll mindazzal, amit a gyakorlatban tettünk az országért az eltelt egy évben”.

A valóságban 2022. február 24. óta Magyarország, legalábbis a kormánya nagyon-nagyon keveset tett Ukrajnáért, viszont a „minket ne rángassanak bele ebbe a háborúba” jelszóval, a fegyverszállítások megtagadásával, a vétómániával kezdettől fogva Putyint szolgálta. Ez nem kommunikációs kérdés. (És nem indokolják az oligarchikus kontroll alatt működő kárpátalji hatóságok magyarellenes lépései.)

De összességében Németh Zsolt azt foglalja össze, ami a nem buta és nem romlott magyar külpolitikai álláspont lenne. Számít-e, lesz-e valami politikai következménye annak, hogy ezeket írta? Nem szeretek jósolni, de szemmértékre: nem.

A cikk írója az atlantisták utolsó mohikánja a Fidesz vezető köreiben, de a Fidesznek mint pártnak alig van tartalma és politikai súlya: Orbán uralmi elitjének végrehajtó eszköze, amire a parlamentarizmus díszleteinek fenntartásához van szükség. Németh nem most lett atlantista, hanem a Fidesz eredetileg az volt, aztán az uralmi elit, amibe ő nem vagy csak lazán tartozik, másfelé fordult.

A propaganda fő irányához képest eretnek cikk csak arra világít rá, hogy az uralmi elit nem azért cselekszik úgy, ahogy, mert nem tudja (vagy nincsenek emberei, akik tudják), mi lenne az ország szempontjából értelmes és erkölcsös külpolitika, hanem mert ez a hatalmi és anyagi érdeke. Ha valaki nem belső tagja ennek az elitnek és nem részesül a tényleges hatalomból, nem áll elöl a sorban, ahol a zsákmányt elosztják, akkor megengedheti magának, hogy ne legyen buta és romlott, főleg ha alapító atyaként védettséget élvez. Csak éppen nem történik semmi, és a piramisban följebb állók fel tudják mutatni: tessék, nálunk ilyen is van.

Németh Zsolt természetesen megkapja a magáét a Mandiner kommentelőitől, aminél sötétebb mélység nemigen van a magyar médiában, dehát ő akarta. Miután a hálózat, amelyikhez tartozik, elfoglalta, gyarmatosította vagy felszámolta a magyar független média nagy részét, az már nyílt szakítás lett volna, ha nem hazai pályán, hanem a megmaradt, viszonylag kis elérésű független fórumok valamelyikén publikál.

A nyílt szakítás ebben a kontextusban árulást jelentene, azt pedig józan ésszel tudni lehet, mi az árulók valószínű sorsa az ilyen szervezetekben. Magyarországon a változás egyik feltétele – mint a kommunista rendszer összeomlásakor – az lehet, ha az ilyen lépés érezhetően kisebb kockázattal jár majd. Persze nem biztos, hogy bekövetkezik.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.