1
Czajlik József (Fotók: Paraméter)
Megosztás
• Februárban kiderült, hogy hamarosan valóra válhat a sokat rebesgetett terv: Dunaszerdahelyen megalakulhat a harmadik szlovákiai magyar kőszínház.
• A sajtóban és a döntéshozói körökben is Gál Tamás színművészt emlegetik az esetleges színházigazgatóként, aki elmondta, örülne a felkérésnek.
• Gál úgy nyilatkozott, hogy magasan képzett, diplomás színészekkel tudná elképzelni a munkát, azonban a színházalapítási projekt előkészítésében résztvevő Rivalda Színház öt tagja már készpénznek veszi, hogy az új színház társulatának tagjai lesznek.
Interjúsorozatunk következő részében Czajlik Józseffel, a Kassai Thália Színház dunaszerdahelyi származású igazgatójával beszélgettünk a csallóközi tervekről.
Többször felmerült a neve a készülődő dunaszerdahelyi színházalapítás kapcsán, az elhangzottak alapján főrendezői minőségben számítanának önre a kapcsolódó tanulmány szerzői. Mit tud a szlovákiai magyar színházszakma erről a készülődésről?
A színházalapítás ötletét és azt, hogy tervezgetés van folyamatban, azt csak néhány hónappal ezelőtt tudtuk meg. Ez sok félreértésre is okot adott. Gál Tomi barátom neve óhatatlanul már akkor is felmerült, nemrég az enyém is, azonban az elején minket – jómagamat és Tóth Tibort, a Komáromi Jókai Színház igazgatóját – ezügyben hivatalosan nem kerestek meg. Ezután különböző közvetítőkön keresztül megszólítottuk a tanulmány szerzőit, hogy megtudjuk, miről is van szó. Ekkor kerültünk kapcsolatba Kóczán Andrással mint a színházalapíás kezdeményezőjével, és Tóth Tibi kollégámmal jeleztük:
Tudni szeretnénk, mi is akar lenni ez az egész.
Megkaptuk az akkori előtanulmányt, majd a személyes találkozóra Budapesten került sor.
Mivel Tóth Tibivel ekkor már ismertük az előtanulmányt, felkészülve érkeztünk a tárgyalásra. Ez elsősorban arról szólt, hogy hogyan szeretné ez az újdonsült színház betölteni a küldetését, és hogyan fogja ez befolyásolni a két meglévő, és eleve anyagi gondokkal küszködő szlovákiai magyar kőszínház helyzetét. Mi elsősorban mint intézményvezetők beszéltünk a szféra mostani állapotáról, és próbáltuk számba venni azt, hogy a színházalapítás a komáromi Jókaira és a kassai Tháliára negatív hatással lehet, ha nem megfelelően készítik elő.
Ezen a budapesti találkozón, melyre tavaly áprilisban az ELTE-n került sor, Kóczán Andráson (Kóczán András Imre: a színházalapítási tanulmány szerzője, az Eötvös Loránd Tudományegyetem dékánjának titkárságvezetője), Tóth Tibi kollégámon és rajtam kívül Menyhárt József MKP-elnök volt jelen, de a tárgyalásról, aminek tényét nem titkoltuk, tudott Rigó Konrád (Híd) kulturális államtitkár is.
Új színház törhet a piacra, amibe tehát jó ha beavatják a meglévő két társulat vezetőit. Milyen szakmai meglátásokat közöltek ezen az első találkozón?
Mivel ezen a területen dolgozunk, ismerjük a piacot. Ismerjük a keretösszegeket, ismerjük a ráfordításokat, tudjuk, hogy milyen lehetőségek vannak, és nem állítom, hogy mindet tudunk, de az biztos, hogy rajtunk kívül nagyon kevesen rendelkeznek annyi ismerettel a szlovákiai magyar színházi lehetőségekről, mint mi.
Ez nem zárja ki azt, hogy ha megnyílik egy történelmi lehetőség – mert azért szögezzük le: történelmi lehetőségnek gondolom azt, hogy még egy magyar színház alakulhat a Felvidéken –, akkor nyilván nem mi leszünk azok, akik ezt élből lesöprik az asztalról, sőt, tőlünk várható el leginkább az, hogy a lehető legkomolyabban elgondolkozzunk erről.
Mi azt szerettük volna elérni, hogy egy érdemi vita induljon el a témával kapcsolatban, mert az a tanulmány, amit mi olvastunk, az nem minden pontjában találkozik a valósággal, sok helyen csak feltételezésekre vagy nem korrekt kiindulási alapokra épít.
És mivel a szóban forgó tanulmányban a Jókai és a Thália adatait is felhasználták – hiszen mindkét színház éves zárójelentése nyilvános adat –, ennél is inkább érintve éreztük magunkat, vagyis ha már egy ilyen tanulmány merít a mi munkánkból és eredményeinkből, akkor miért nem szólítanak meg minket…
Ez volt az előtanulmány. Ahogy Scheer Gábor – a Rivalda Színház tagja –, és Volner Nagy Melinda táncpedagógus a Paraméternek nyilatkozott: már készül egy új, komolyabb tanulmány, amit áprilisban készülnek bemutatni. Ha az előtanulmány kapcsán nem is, a tanulmány kapcsán már megszólították önt a szerzők?
Amikor kifejtettük ezeket az aggályainkat és félelmeinket, akkor pontosan azt a választ kaptuk, hogy ez egy nyitott előtanulmány, amit még bővíteni, pontosítani, finomítani lehet. És ennek a pontosításnak, finomításnak voltam én három alkalommal részese, tehát a tavalyi első találkozó után háromszor ültünk még le Kóczán Andrással, ha nem számítom azt, hogy egyszer eljöttek egy bemutatómra Dunaújvárosba, és akkor is beszéltünk pár percet.
Az egyik beszélgetésen rajtam kívül Gál Tomi is jelen volt, ez is arról szólt, hogy miként lehetne egy ilyen színházat beindítani, mire lehtne alapozni. Az én meggyőződésem az, hogy itt csak egy különleges profillal lehet előállni, ami más mint a másik két színház profilja – ez az, amit kimondani nagyon könnyű, de megvalósítani nagyon nehéz. Amikor Melinda a Paraméternek adott interjújában egy színházpedagógiai projektről beszélt, az pont egy olyan ötlet volt, amit mi már pontosan hét éve csinálunk a Thália Színházban, hét éve zajlik a Káva Kulturális Műhellyel történő együttműködésünk, melynek keretében egy színházi-nevelési program folyik. Szóval ez például az egyik szűkebb profilja lehetne ennek a színháznak, ezt javasoltam.
De ehhez konkrét elképzelések kellenek. A drámapedagógia egy szakma, amit még az egyébként is diplomával rendelkező és képzett színészeknek is külön meg kell tanulniuk, olyan nem létezik, hogy egy színházi-nevelési előadást valaki egyszer csak a semmiből, nulláról elkezd csinálni…. Ráadásul nem is mindenki megfelelő alkat erre, satöbbi satöbbi, ezek súlyos szakmai kérdések.
Tehát ilyen értelemben volt előrelépés, mert meghallgatták azt, hogy ha volna beleszólásom az egészbe, akkor mit tennék hozzá a projekthez.
Később arról volt szó, hogy majd több találkozó is lesz köztünk, ahol majd mások is megjelennek, nemcsak színházi alkotók, hanem például a lehetséges fenntartók is. Ezek a megbeszélések azonban ha jól tudom, nem folytatódtak.
Időközben komoly előrelépés történt, Menyhárt József elkezdte tényként kezelni a színházalapítást.
Igen, jött az a hír, hogy végülis találtatott egy fenntartó. Sikerült megértetnünk ezt is, hogy nem elég megalapítani egy színházat, ehhez kell egy fenntartó is. A szlovákiai színházak fenntartói általában a megyei önkormányzatok – a Tháliát és a Jókait is az adott megye tartja fenn.
Na most Nagyszombat megye tekintetében Szlovákia egyik leggazdagabb megyéjéről beszélünk, és biztos vagyok abban, hogy aprópénz az az összeg, amit egy ilyen színház fenntartása jelent egy ilyen megyének.
Nagyszombat megyének egyébként jelenleg egy színháza van, Kassa megyének négy…
A másik kérdés, ami egy totális félreértés volt, a cikkben is olvastam, hogy 12 színész lenne, mert máshol 30 van… Hát kérem szépen: A Kassa Thália Színháznak 13 színésze van, a Komáromi Jókai Színháznak ha jól tudom szintén ennyi. A többiek vendégszínészek, és állandóan küzdünk azzal, hogy meg tudjuk tartani a színészeinket, és próbálunk minden szempontból munkát és megfelelő szerepeket adni nekik.
Én azt gondolom, hogy ezek a számok is eléggé légből kapottak, ráadásul az interjúban említik a Rivalda Színházat is. Tudni kell, hogy engem a Rivalda Színház soha nem kért fel főrendezőnek. Egyszer Kóczán András – pont a dunaújvárosi párperces találkozónkon – említette, hogy számolhatnak-e velem mint főrendezővel, és én azt mondtam, hogy nagyon sokat kell még erről beszélgetnünk ahhoz, hogy én egyáltalán bármire igent mondhassak, és ezt akkor sem úgy vettem, mint a Rivalda Színház felkérését, hanem úgy vettem, hogy a jövőben megalakulandó színházban vállalnék-e főrendezői feladatot.
Én többször kifejtettem, hogy számomra a Rivalda Színház és a leendő dunaszerdahelyi hivatásos színház nem egy és ugyanaz.
Szinte minden kapcsolódó beszélgetéskor felmerül, hogy elbír-e vidékünk még egy hivatásos színházat. Kissé módosítva a kérdést: Elbír-e a szlovákiai magyar színházi szakma egy harmadik kőszínházat?
Röviden, igen. Csak az érdekesség kedvéért megjegyzem: a félmilliós szlovákiai magyarságnak két színháza van, míg a Vajdaságban, ahol 250 ezer magyar él, négy hivatásos kőszínház létezik. De térjünk vissza Szlovákiába…
Sok minden múlik a helyszínen. Más a helyzet Kassa megyében, más a helyzet Komárom környékén. Ha a színészekről beszélünk, vannak, akik akármennyire is jó színészek, nem hagyják el szívesen a lakóhelyüket, esetleg más szakmai elképzeléseik vannak, vagy vannak, akik ott szeretnének lenni, de a vezetésnek nem volt rájuk szüksége, ez sok összetevőből áll. Emellett tény az, hogy
vannak hazai – akár Pozsonyban vagy akár Budapesten végzett – állástalan színészek, akik nincsenek hivatásos társulatnál, de szívesen hazajönnének. Pozsony közelsége vonzó, Budapest közelsége is vonzó, és szerintem nem volna probléma egy olyan társulatot létrehozni, ami ütőképes tud lenni.
A szakmai egyeztetésekhez még annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy ugye itt az idő, a történelem dinamikája is diktálja a tempót. Nem feltétlenül úgy pörögnek az események, hogy jól kitaláljuk, megbeszéljük és végül megvalósítjuk a dolgot, hanem közösségünk sokszor lépéskényszerbe kerül a közéleti-politikai események által.
Ezzel nincs is semmi probléma, de mindenképpen szakmai alapokra kell helyezni az elképzeléseket, és nagyon pontosan meg kell álmodni azt, hogy miként kéne bekapcsolni ezt a harmadik színházat a most is létező két színház áramkörébe úgy, hogy ez csak jobbá és erőteljesebbé tegye a hazai szcénát. Ez nagyon nehéz kérdés, amire vannak megoldások, amit elsősorban nem is a sajtóval kell közölni, hanem főként szakmai és kultúrpolitikai körökben kell átgondolni.
Egy csomó dologra érzékenyíteni kell a döntéshozókat és a közönséget, hogy felfogják azt, hogy itt milyen gondokkal küzdünk, és hogyan lehetne egy harmadik színház jó megoldás, és nem rossz megoldás.
Minden jel szerint arról van szó, hogy a készülő tanulmány lesz az az anyag, ami majd a fenntartó – a Nagyszombat Megyei Önkormányzat – elé fog kerülni, ami nagy részben szembemegy a most elhangzottakkal. Ideális esetben hogyan kéne működnie egy színházalapításnak? Kinek kéne ezt kezdeményeznie? Főleg annak a fényében, hogy az elhangzottak alapján egy önszorgalomból készülő tanulmányról van szó.
A tanulmányt ugye Kóczán András indítványozta, ő is készítette el. Fontosnak tartom ezen a ponton elmondani, hogy ha professzionális kőszínháza lesz Dunaszerdahelynek, akkor az nagyrészt annak lesz köszönhető, hogy Kóczán András vette a bátorságot, és elkezdett azzal foglalkozni, hogy milyen lehetőségei vannak egy esetleges színházalapításnak.
Ha a művészeti szándék találkozik a politikai szándékkal, és a döntéshozók igent mondanak az ötletre, az is nagyon ritka alkalom, és ha ez a két szándék találkozik, az elegendő ahhoz, hogy egy színházat megalapítsanak – de hogy milyen módon, milyen kifutási idővel, az már egy másik kérdés.
A Komáromi Jókai Színház és a Kassai Thália Színház már működnek. Intézményesített rendszerről, két közintézményről beszélünk, melyek dolgozói képesek működtetni – gazdasági, adminisztrációs szempontból – ezeket a színházakat. A tervezett dunaszerdahelyi színház esetében erről még nem beszélhetünk.
Amikor a megyei közgyűlés megalapítja az új színházat, az első és legfontosabb lépés, hogy kialakítsa azt a közalkalmazotti környezetet, amely majd működteti ezt a közintézményt. És ekkor még egy másodpercre sem lépett senki a színpadra, még egy néző sem ült a nézőtéren… Tehát ennek a lépésnek mindenféleképpen meg kell előznie bármiféle érdembeli színházi munkát.
Először a közintézményt kell kialakítani.
És ki alakítja ki a közintézményt? Erről a lépésről is szélesebb körben kéne konzultálni?
Nem hiszem.
Mivel közintézményről van szó, a “köz” szó óhatatlanul bejön a képbe, hiszen átlátható folyamatokon kell végigmenni, de nem gondolom azt, hogy attól közintézmény valami, hogy hozzá nem értőket is odaenged, és bárki beleszólhat, úgymond beleugathat a munkába.
Az, hogy átlátható, ellenőrizhető és számonkérhető legyen egy közintézmény, az elvárás. A másik oldalon viszont ahhoz, hogy ebben az intézményben komoly szakmai munka folyjon, ahhoz egy szakmai körnek, a közintézmények működésével és a színházi szakmával tisztában lévő embereknek kell ezen dolgozni.
Természetesen abban a fázisban, amikor már jelen van a fenntartó, akkor fenntartónak is lehetnek bizonyos szakmai szempontjai, elvárásai, és a kardinális szakmai kérdések ilyenkor már szűk szakmai és kultúrpolitikai körben dőlnek el.
Az utóbbi időben publikált újságcikkek megjelenését követően két alkalommal is elhatárolódott a Rivalda Színháztól. A Paraméteren is írtunk arról, hogy a Rivalda egyik vezető színésze, Scheer Gábor tényként kezeli, hogy öttagú társulatuk a tervezett dunaszerdahelyi színház színészállományának tagja lesz. Erről mi a véleménye? Kinek a hatáskörébe tartozik egy társulat “összerakása”?
Nagyon fontos, hogy elválasszunk két dolgot. Az egyik az, hogy a Rivalda Színház profi színházzá akar válni, és ha ők ezt anyagilag fenntarthatóvá teszik, pénzt szereznek erre, csinálnak egy csapatot, amely ezt működteti minden szempontból, az egy értékelendő elképzelés, és tulajdonképpen az ő dolguk. Ez egy jogos alkotói szándék a részükről, hiszen minden alkotó szeretne olyan keretek között dolgozni, hogy az biztonságot adjon számára például a megélhetés terén is.
Amikor ez a tanulmány hozzánk eljutott, egyértelművé vált, hogy itt sokkal többről van szó, mégpedig egy hivatásos kőszínház megalapításáról. És ez már teljesen más dolog, ez már nem egy önálló társulat által elképzelt, kis hatósugarú terv, hanem ez sokkal nagyobb volumenű elképzelés. És ad absurdum az, hogy most egyáltalán szó esik arról, kik lesznek majd a társulat tagjai.
Simán megtörténhet, hogy amikor a fenntartó kinevez egy igazgatót, a dunaszerdahelyi színházban senki nem lesz benne azok közül – beleértve engem is – akik most véleményt nyilvánítanak a témában. Sokszor úgy érzem, hogy egy nem létező koncon osztozkodnak bizonyos színházi körök.
Hiszen még semmi nem létezik. Akkor lehet főrendezőt megszólítani, ha már a fenntartó kinevezte az igazgatót. Az igazgató dönti el, hogy milyen társulatot, milyen főrendezőt, és milyen egyéb munkatársakat szeretne. Addig arról beszélni, hogy kit kértek fel, kit nem kértek fel, ki hogy gondolkodik – ez tulajdonképpen teljesen felesleges, és az én elhatárolódásom is csak azért van, hogy ne mossuk össze ezt a két dolgot, és
legyen tisztában vele mindenki, hogy én biztosan nem leszek a Rivalda Színház főrendezője.
Ami az anyagiakat illeti, ön a Kassai Thália Színház igazgatójaként elég kompetens ebben a kérdéskörben. Mennyi pénzből lehet megoldani egy megyei fenntartású színház működését?
Nálunk ez mindig változó, de a Thália Színháznak átlagosan évi 500 ezer eurós kötlségvetése van. Pontosabban fogalmazva a színház évi kb. 500 ezer eurót kap a megyétől, és 850 ezer euróra van szüksége ahhoz, hogy talpon maradjon.
A fennmaradó rész – vagyis a 350 ezres különbség – honnan származik?
A fennamaradó részt a saját bevételeinkből, a szlovákiai és magyarországi pályázatokból, az elnyert támogatásokból kell kigazdálkodnunk. Ez néha pozitív, néha negatív mérleggel sikerül, de általában talpon tudunk maradni, hiszen már ismerjük a rendszert. Viszont ezen nálunk 52 ember dolgozik napi szinten.
Mivel megyei és országos szinten nincsenek összehangolva az intézmények és a támogatási rendszerek, a Komáromi Jókai Színház teljesen más eset. Ha jól tudom – de ezt Tóth Tibor tudná pontosan megmondani – kb. egymillió eurót kap évente a megyétől, és náluk kb. 65 személy van alkalmazásban. A megyék hozzáállása más és más, a Jókai minden évben pontosan tudja, mennyi pénzzel rendelkezhet majd jövőre, a Tháliánál viszont sokszor csak reménykedünk abban, hogy meglesz az az összeg, amivel a következő évben számolunk.
Eleve elképesztő munka kell ahhoz, hogy ez a két színház talpon maradjon, és alkalmazottainak megélhetést biztosítson.
Nem tudom, milyen nagylelkű lesz majd a Nagyszombat Megyei Önkormányzat a leendő dunaszerdahelyi kőszínházzal, ez számos tényezőtől függ, például hogy ki tartja fenn az épületet – a Thália és a Jókai is saját magának tartják fenn –, hány bemutatóra kötelezi őt a fenntartó, hány előadásszámot kell produkálni, mennyi munkatársnak adja meg a költségvetés a béralapját. Ezek a tényezők határozzák meg azt, hogy milyen intézményi konstrukciót lehet kialakítani.
Tehát arról beszélni ma, hogy milyen legyen a dunaszerdahelyi színház programja – miközben nem ismerjük ezeket a fontos részletkérdéseket –, az tulajdonképpen egy mindenféle alapot nélkülöző, komolytalan parasztvakítás.
A gazdasági vonalnak hol kell eldőlnie? Kinek a feladata meghatározni az éves kötlségvetés összegét?
Ideális esetben ez úgy alakul ki, hogy van egy konkrét, már minden érintett fél által ismert és elfogadott koncepció, amivel bekopognak a fenntartóhoz, és ő eldönti, hogy megadja-e vagy sem. Ha többet ad, akkor meg kell határozni, hogy miben tud többet nyújtani az intézmény, ha pedig kevesebbet, akkor eldől, hol kéne lefaragni az elképzelésekből. Ideális eset egyébként nagyon ritkán van. Most úgy néz ki, hogy lehetne, csak ehhez intenzívebben kéne dolgozni ezen az elképzelésen.
Általában az van, hogy én erre a projektre ennyi és ennyi pénzösszeget tudok “kiszakítani” ilyen és ilyen feltételekkel, ti pedig oldjátok meg azt, hogy ebből milyen színházat, hány dolgozóval lehet fenntartani.
A Thália Színház esetében említette, hogy a költségvetésből “talpon lehet maradni”, viszont a Jókaival együtt anyagi gondokkal küzdenek. Amennyiben a megyei önkormányzat konkretizálja a lehetséges költségvetést, és ez az összeg csupán a talpon maradáshoz elég, abban az esetben is érdemes belefogni a színházalapításba?
Ez egy nagyon jó kérdés. Nem akarok Tóth Tibor nevében beszélni, de a szakmán belül – Komáromban és Kassán is – sokszor szó esett erről az egészről, hiszen egy új színház megalakulása mindannyiunkat érint. És természetesen felmerült az az erkölcsi dilemma is, hogy lehet-e a félelmeink miatt visszautasítani egy harmadik színház lehetőségét, amikor minden adott hozzá…
Többen megfogalmazták már azt, és alapvetően én is úgy érzem, hogy ezt a lehetőséget nem kéne elszalasztani. Többen pedig azt mondják, hogy valóban, nem kéne elszalasztani, viszont akkor ki kéne találni, hogy milyen műhelyt hozunk létre, nehogy a két másik színház sírját kezdjük el kiásni…
Tehát ez szakmailag nem eldöntött kérdés, de ha engem kérdeznek arról, hogy mi legyen, akkor én azt mondom: ha a lehetőség adott egy új színház megalapítására, akkor élni kell vele.
Áprilisban a tanulmány szerzői bemutatják az anyagot a dunaszerdahelyi városi képviselőtestület előtt – bár az intézményalapításban a város kevésbé kompetens, mint a megye. Ön tevékenyen részt vállal jelenleg valamilyen előkészületben, vagy várja a híreket?
Szívesen részt veszek a folyamatban ha meg akarják hallgatni a véleményemet, de ne csak az enyémet hallgassák meg, hanem más szakmabelikét is.
(db)