A demokrácia mint fölösleges flanc

Megszólalásának álinterjú volt a formája. Az első álkérdésre („Miért volt fontos lépés a kormánytól, hogy a nemzeti konzultáció elindítása mellett döntött?”) adott válaszát Kovács doktor rögtön azzal kezdte: „A nemzeti konzultációk rendszerét Nyugat-Európában nem értik, hiszen ott leszoktak arról, hogy a választási ciklusok közben meghallgassák a polgárokat, és kevésbé fontos a véleményük. Ennek ékes bizonyítéka volt a német külügyminiszter, Annalena Baerbock megjegyzése az Ukrajnában folyó háborúval kapcsolatban.”

Világos, hogy ennek az az értelme: Brüsszelben nem tudják, hogyan kell kormányozni (a demokrácia szót Kovács ki nem ejti, mentségére szóljon, hogy Brüsszelben sem szívesen emlegetik, kerülendő a blamázst, hogy az EU kénytelen benn tartani egy nem demokratikus rendszert); valamint nem értik a magyarokat. Ez mindent megmagyaráz, főleg azt, ami a legfontosabb: hogy nem adnak kellő időben elég pénzt.

Minthogy azonban nem vagyok otthonos a kormánysajtó alternatív univerzumában, fogalmam se volt arról, amit Kovács köztudomású ténynek tekint: hogy mi a fenét mondott Baerbock a polgárok véleményével és az Ukrajna elleni orosz háborúval „kapcsolatban”.

Némi kereséssel rekonstruálni tudtam a történetet. Sok mindent elárul a magyar rendszer működéséről. Előbb a sztori, aztán továbblépünk.

Miután a német kormányt sokat bírálták az Ukrajna melletti kiállás lagymatagságáért, a zöld párti német külügyminiszter augusztus 31-én beszédet mondott egy prágai konferencián. Kifejtette, hogy akinek fontos a joguralom és a szabadság a világban, annak támogatnia kell, Ukrajnát, és ha ő (mint politikus) megígéri Ukrajna népének, hogy „mellettetek állunk, amíg kell”, akkor ezt az ígéretet be kell váltania, „mindegy, mit gondolnak a német választóim”.

Demokráciában természetes, hogy van, aki nem ért vele egyet – fejti ki Baerbock –, és könnyen lehet, hogy négy év múlva, a választásokon azt hallja majd: „nem mondtál nekünk igazat”. Az is természetes, ha emberek kimennek az utcára a magas energiaárak miatt; erre ő azt mondja: „igen, tudom, ezért szociális intézkedésekkel segítünk nektek.”

Mindebből a plurális demokráciát és a választások tisztaságát közismerten roppantul féltő orosz állami hírközlő/propagandaszervek (TASZSZ, RIA Novosztyi, RT) késlekedés nélkül azt a fél mondatot szúrták ki, hogy „mindegy, mit gondolnak a német választóim”, amiből a Putyin-hű orosz olvasó levonhatta a következtetést, hogy Berlin a választók akarata ellenére képes Ukrajnának segíteni.

Lavrov orosz külügyminiszter pedig szeptember 1-jén lecsapott az így kipreparált hírre, és „fantasztikus beismerés”-nek nevezte, nyilván azért is, hogy rámutasson: az oroszhoz képest milyen elmaradott a német demokrácia. (Benne van az is, hogy az orosz birodalmi-történeti mitológiában Németország az Ellenség. Ha tehát a háborúban „náci” ukránokat támogatják, akkor e logika szerint ők se tudnak kibújni a náci bőrükből.)

A kipreparált orosz állami hír szokásos módon, a közösségi média közvetítésével szeptember 2-án egy ponton bekerült a magyar kormánypropaganda …keringésébe, és ettől kezdve tényként könyvelték el, hogy a német külügyminiszternek „mindegy, mit gondolnak a választói”. Ilyenek ezek a nyugat-európaiak. Ellentétben a magyar kormánnyal, amelynek, mint például Kovács doktor mondja, „választási ciklus közben is fontos a polgárok véleménye”.

Holott éppen hogy Németországban fontos a választók véleménye. Már hogy a választáson. Nyugat-Európában azért nem „értik” a nemzeti konzultáció intézményét, mert ilyen alkotmányos intézmény nincs. Se Magyarországon, se máshol. (Míg ellenben Oroszországban és Magyarországon az alkotmányos demokráciát nem „érti” az uralkodó elit és média-hadserege.)

Minden kormányt érdekel választások között a polgárok véleménye a kormányintézkedésekről – főleg ott, ahol a választások szabadok és tisztességesek –, de ezt a) nem szájba rágott álkérdésekre adott önkéntes válaszokból, hanem közvélemény-kutatások útján szokták megtudni (az Orbán-kormánynak állítólag nagyon precíz és megbízható felmérések állnak a rendelkezésére mindenféle témában), mivel a vélemények mindig megoszlanak, a különböző véleményeket demokratikus pártok képviselik akár a kormánykoalícióban, akár ellenzékből.

Annak azonban sehol sincs alkotmányos formája, hogy a kormány ciklus közben „a választókon” tesztelje az egyes intézkedéseinek vagy általános magatartásának hatását. Ezt a tesztet általános választásnak hívják (ahol vannak szabad és tisztességes választások), erről beszélt Baerbock, amikor a négy évet említette; és pontosan azért tartják több évenként, hogy a politikusok olyan képéseket is vállaljanak, amelyeknek a helyessége vagy üdvös hatása nem nyilvánvaló a többségnek azonnal.

Ha a következő választásokon a német Zöldeket megbüntetik a választók a külügyminiszter mostani magatartása miatt – az a demokrácia kategóriájába tartozik. A hazug „nemzeti” „konzultáció” nem, ahogy az sem, ha egy politikus azért nem hoz lelkiismerete szerinti döntéseket, mert az pillanatnyilag X millió, négy év múlva esetleg igénybe vehető szavazónak nem nem tetszene.

A lelkiismeret egyébként – hagyományosan – valláserkölcsi fogalom, a jó szeretetének és a rossz elkerülésének képessége, függetlenül a pillanatnyi, személyes érdektől. Másképpen: az értékek és érdekek közötti rangsor vállalása. Fura, bár nem meglepő hallani a keresztény erkölcsről folyamatosan – hamisan – prédikáló kormánytól, hogy a háború kérdésében legfontosabb szempont az energiaár, és ezért nem szabad ingerelni az orosz agresszorokat, még az agressziónak és bűnöknek való ellenállással sem, az Ukrajna nemzeti létéért vívott harccal sem.

Kovácsnak van egy elszólása az interjúban, rögtön az elején: „…a polgári kormány számára már a 2010-es kormányra kerülés előtt nyilvánvaló volt, ha nemzeti érdeken alapuló politikát akarunk folytatni, akkor nem elegendő négyévente, a választásokon történő visszacsatolás az emberek részéről, hanem folyamatosan ki kell kérni a véleményüket, különösen akkor, amikor olyan sorsfordító kérdésekről van szó, amelyek az ország jövőjét alapvetően befolyásolják.”

Amit „polgári” kormánynak nevez, természetesen nem létezett a 2010 előtti időszakban, amíg kormányra nem került. Egy ideig polgári ellenzéknek nevezte magát, amíg meg nem unta. Gondoljunk 2007-2008-ra: nem az akkori végrehajtó hatalom, hanem az ellenzékben lévő, de már akkor is ellensúlyok nélküli kormányzásra készülő Fidesz pecsételtette le a jogászi elmeélére büszke, ám a létező demokrácia ügyében (legyünk jóhiszeműek) fogalmatlan alkotmánybírósági többséggel, hogy lehetséges ciklus közben népszavazás általi kormányzás.

(A korabeli nyakatekert jogászi érvelés szerint: akármit mond az alkotmány, mégiscsak lehetséges referendumot tartani a kormányprogramról, és bármely kormány legföljebb egyéves távlatban folytathat felelős gazdaságpolitikát, különben a közvélemény játékszere függetlenül attól, hogy mi a közérdek. Ha valaki esetleg kinyitná a linket, és tovább olvasna az elejénél: ma már nem használnám leíró jelzőként a „neoliberális” szót a klasszikus liberális helyett, és, bocsánat, illúzióim voltak a térség több más országáról. Csehországról visszamenőleg; Szlovákiáról pedig nem hittem, hogy Fico ennyire meg tudja változtatni az arcát.)

A gondolkodásmód ugyanaz 2007-2008-ban, mint 2022-ben. Bármely politikai erőnek egyetlen értelmes célja lehet: a hatalom megragadása, majd ha ez sikerült, a megtartása és folytonos koncentrációja.

Aki mást akar, például a pillanatnyinál hosszabb távú közérdeket tartja szem előtt, legyen az nemzeti vagy nemzetek fölötti, az nem normális. A szabad és tisztességes választásokon, valamint hatalommegosztáson alapuló újkori demokrácia fölösleges, sőt veszélyes dolog, mivel a hatalom elveszítésével járhat. A választás egyetlen értelme a saját hatalmunk igazolása és megerősítése. Aki annak tudatában politizál, hogy a következő választáson elveszítheti a hatalmát, az szintén nem normális. Ez van például Baerbock csepülése mögött.

A hatalom birtokában két választás között folytatott kormányzás tartalmilag főképpen propaganda. Ha nincs nyílt diktatúra (terror, bebörtönzések, hatósági betiltásig menő cenzúra, műszaki határzár stb.), akkor választásokat kell tartani a minimális elfogadhatóság kedvéért, de a cél az, hogy ne legyen hatalommegosztás (megoldva), és minél nagyobb arányú mandátumtöbbséghez minél kevesebb szavazat kelljen. Mondjuk egy szűken tízmilliós országban két és fél-hárommillió ember, akire hatni lehet zsigeri etnonacionalizmussal és jóléti demagógiával (osztogatással a más pénzéből). Ennél bonyolultabb műveletekre nincs szükség, sőt károsak.

Ez már 2008 táján is így volt, és a másik oldal akkor sem vette észre, „Nyugat-Európa”, más néven „Brüsszel” pedig nem értette: akkoriban a Fidesz még az Európai Néppárt büszkesége volt, és Wilfried Martenst, Joseph Dault meg pár német vezetőt bármikor lehetett kampánycélra mozgósítani.

„Nyugat-Európa” másfél évtized alatt valahogy fölébredt – nagyon sok kellett hozzá –, és ennek a leginkább érzékelhető következménye az, hogy apadnak az említett szűk csoport politikai s üzleti vállalkozását tápláló pénzforrások. Ezek azok a pénzek, amiket nyilván előre belekalkuláltak a magyar nemzetgazdasággal szimbiózisban élő csoport üzletmenetébe, amikor a 2021 őszétől 2022 tavaszáig tartó eszméletlen mértékű szavazatvásárlást megtervezték.

Mely szavazatvásárlásnak nem a választási győzelem volt a célja – azt elérték jogszabályokkal –, hanem a kétharmados teljhatalom megmaradása. Alaposan túlbiztosítva.

Mindebből a mostani ellenzék ugyanúgy nem észlelt semmit, mint a 2008-as kormányoldal abból, hogy a Fidesz hogyan vet véget az 1989-90-es demokráciakísérletnek. Hogy a legújabb fordulatnak milyen következménye lesz – arról inkább nem jósolnék. Csak semmi optimizmus.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.