Donyeci történet

A történet: Zelenszkij ukrán elnök betiltott három Moszkva-barát tévécsatornát. Ha valakinek nem jutna eszébe: a két ország de facto hadban áll, és Oroszország az agresszor. A három tévé nem egy demokrácián belül fejtett ki szabadon véleményeket és adott híreket, hanem egy ellenséges – és nemcsak Ukrajnával, hanem a véleményszabadsággal és az igaz híradással szemben is ellenséges – külső hatalom képviseletében fejtett ki propagandát.

A betiltás rég esedékes volt, és sokan nem értették, hogy az ukrán kormányzat, ami a kultúrában és az oktatásban drasztikus oroszellenes lépéseket tesz (ennek a politikának kárvallottja a magyar kisebbség is), miért nem korlátozza az orosz érdekű médiát.

Másfelől az Ukrán Újságíró-szövetség vezetője, Szerhij Tomilenko azonnal tiltakozott, mivel a döntést egyáltalán nem a joguralom jegyében, hanem a bíróságok megkerülésével, egyik pillanatról a másikra hozta a végrehajtó hatalom. Feltehető a kérdés, hogy ha a három csatorna ennyire veszélyes volt, miért hagyták éveken át jogi szankciók nélkül dolgozni a médiamunkások százait, miért nem „fogták meg” az ellenséges propagandát, ha az volt.

Mindezt Ukrajnában, ahol különben nem szokatlanok az újságírók elleni fizikai támadások és gyilkos merényletek, ritka viszont az elkövetők méltó megbüntetése.

Megint más civil szervezetek viszont úgy nyilatkoztak, hogy az orosz finaszírozású és orosz dezinformációt közvetítő csatornák bezárása nem fenyegeti a szólásszabadságot.

A csatornák névleges tulajdonosa bizonyos Tarasz Kozak, de ő közismerten annak a Viktor Medvedcsuknak a bizalmi embere, akiről már többször volt szerencsém írni. Az oroszbarát ukrán oligarchák közül Medvedcsuk a politikailag legfontosabb, egyébként Putyin a keresztkomája, és a Magnyitszkij-törvény értelmében Ukrajna szuverenitásának megsértéséért amerikai tiltólistán van.

Hogy a dolog cifrább legyen: kiderült, legalábbis az ukrán média nemzetbiztonsági forrásai szerint, hogy a tévécsatornák finanszírozásához a pénz a Rosztov-na-Donuban bejegyzett – szintén Medvedcsukhoz köthető – „Doni Szén” Kereskedőháztól származik, ez a cég viszont a megszállt Kelet-Ukrajnában bányászott – s ily módon lopott – szénnel üzletel.

Az AntAC.org ukrán weboldal egyébként feltárja, hogy Kozakot régóta szoros szálak fűzik a Donyec-medencei (a „Donyecki” és a „Luhanszki Népköztársaság” területéről kiinduló) szénexporthoz, azaz -csempészethez. 2014 végén – tehát már Porosenko elnöksége alatt – egy hongkongi bejegyzésű cég több tízezer tonna „dél-afrikai” szenet adott el a Centrenergo nevű, lényegében állami ukrán erőművállalatnak, ami valójában Donyec-medencei szén volt. Majd Kozak ciprusi bejegyzésű cége nyolcmillió dolláros kölcsönt adott a hongkongi cégnek valamire, és soha nem kérte vissza.

(A piaci tevékenységnek ez a formája régiószerte ismerős. Kissé hasonló jellegű készpénztranszferre került sor a Fidesz közeli bányaügyben, erre mondta Simicska, hogy „hülyének lenni állampolgári jog”, és ki cáfolhatná?)

A történet tehát tömören: moszkovita megbízottak elfoglalják a szénbányákat, megint más moszkovita megbízottak eladják az ott ellopott szenet, többek között az ukrán államnak, és ugyanezek a moszkovita megbízottak többek közt az így kapott ukrán adófizetői pénzből – Putyin hibrid háborújának keretében – Ukrajna ellen dolgozó propagandamédiát működtetnek.

Mi erre az Európai Unió válasza? Hadd idézzem szó szerint Josep Borrell külügyi főképviselő szóvivőjének szövegét. Nem azért, mert annyira logikus, vagy követhető, hanem éppen ellenkezőleg, mert olyan híven tükrözi Brüsszel mentális mechanizmusát:

„Bár Ukrajnának a területi épsége és nemzetbiztonsága érdekében, valamint az információ manipulációja elleni védekezés érdekében tett erőfeszítései legitimek, különös tekintettel az Ukrajnát érintő, egyebek közt külföldről jövő dezinformációs kampányok léptékére, ennek nem szabad a médiaszabadság rovására mennie, és az alapjogok és szabadságjogok teljes tiszteletének jegyében, a nemzetközi mércéket követve kell történnie”.

Valaki nagyon dolgozott ezen. Megpróbálom lefordítani: úgy kell megvédeni a demokráciát és a liberális berendezkedést egy antidemokratikus és antiliberális külső hatalom információs hadviselésével szemben, hogy közben ne sérüljenek bizonyos felhőkben lebegő, absztrakt jogi mércék, mert azok mégiscsak fontosabbak.

De akkor minek vannak ezek a mércék?

Mondja ezt annak az Uniónak a munkatársa, mely 2010 óta karba tett kézzel nézi a vélemény-, szólás- és médiaszabadság módszeres magyarországi megcsúfolását és felszámolását. Jó, időnként fintorog, sőt felvonja a szemöldökét. De hát az absztrakt jogi mércéknek oly sok minden megfelelt az Origo és az Index tönkretételétől a Népszabadság kinyírásáig, a tévék lebutításától a rádiós piac elszürkítéséig, a helyi sajtó egyenirányításától legújabban a gaz techcégek megfenyegetéséig. Tényleg megfelelt. Kreml-bérenc propagandaadók bezárása egy hadban álló országban – nem felel meg.

Ugyanígy hallgatott Josep Borrell, aki Navalnij bebörtönzésének napjaiban utazott el három napra Moszkvába, senki sem tudja, hogy miért, és arcrebbenés nélkül tűrte, hogy Lavrov külügyminiszter – akinek a mi Szijjártónk „dorogoj Pjotr” – megbízhatatlan partnernek nevezze az Európai Uniót, és hazugságnak azt, hogy Navalnijt megmérgezték.

Majd a márciusi csúcson kialakítják az új közös oroszpolitikai álláspontot. Januárban azért nem sikerült Navalnij-ügyben, mert dorogoj Pjotr egyedül nem csatlakozott. Megteheti, teljesen jogszerűen.

Tanulság: a nyugatabbi politikusok egyszerűen nem tudják felérni ésszel, hogy mi van azokban a posztkommunista országokban, ahol sérül a demokrácia, vagy nincs. Olyan viselkedési szabályokat kérnek számon, amiket éppen ezekben az országokban a hatalmon lévők nem tartanak be. Éppen ezért tőlük várni ezeknek az országoknak a megváltását: dőreség, idő- és energiapazarlás.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.