Doppingpara
Még én is, aki nem értek a sporthoz, tudom, doppingolni nem lehet már úgy, hogy az edző és a sportorvos háta mögött bekapok a vacsihoz pár bogyót, amelyeket az ismerős keresztfia ajánlott a kerítés mellett.
Ez az olimpia, úgy tűnik, az intézményesített dopping (otthonában pedig az intézményesített korrupció) köré szerveződött. De legalábbis ezt véljük a középpontjában látni, meg a dopping körüli nemzetközi csatákat. A nemzetközi béke és a legtisztább megmérettetés, valamint a játék helyett. Szomorú.
Nincs mese, legalább az olimpiáról (ha már a profi sportból sokszorosan nehezebb lenne), el kell tüntetni a doppingot. Már amennyire egyáltalán ellenőrizhető a dolog – lásd, a drogtörvények is mindig hónapokkal/évekkel a vegyészek legújabb elixírjei mögött kullognak... Nem kérdés, hogy a dopping elítélendő dolog, hiszen az egyenlő eséllyel indulást teszi lehetetlenné.
Másrészt viszont evidens, hogy nincsenek egyenlő esélyek. A jóléti államokban a felkészülés egész más, mint a fejlődő, vagy az éhező országokban. Lehetetlen egyenlő körülményeket teremteni. Már ezért sem kéne tetézni a bajt a boszorkánykonyhával.
Őszintén sajnálom – ne kövezzenek meg – azokat a sportolókat, akik áldozatai az intézményesített doppingoltatásnak. Akiknek az edző, orvos, csapat vagy egyenesen az ország führere akarata ellenére teszi kötelezővé a doppingot. Vagy a tudta nélkül adja be. Mondhatnánk, akkor szálljon ki, ne csinálja, ha tiszteli a tisztességes sportot. Csakhogy amikor az egyedüli társadalmi kiugrási esély a sport, vagy amikor valakit a családja testi épségével zsarolnak, akkor ezt mondani könnyű, de az vesse rá az első követ, aki nem húzná be a doppingolt farkát...
Léteznek ugyanis országok, ahol egyfelől ezrek vágynak sorban állva feltétel nélkül a helyedre, ha élsportoló vagy. És léteznek olyanok, ahol, ha csúnyán nézel, mész a levesbe, munkatáborba, uránbányába, dutyiba stb. Meg a família is, hogy kuss legyen. Akár az állam által nyíltan vállalt diktatúráról van szó, akár amolyan szalonváltozatról, amikor tudjuk, de félrenézünk, mert máshol, máskor szükség van rá – lásd pl. a posztszovjet szovjeteket... Nem tudhatjuk, az ilyen zsarnokságok sportolói helyében mit is tennénk. Tisztességesek maradnánk-e tisztességtelen körülmények között.
Mondjuk, nekem van tippem, hiszen látható, hogy a nem sportbéli erkölcseinkben ma még miképpen mutatkozik meg a ’89 előtti tradíció (pl. aki nem lop az államtól, az a családját lopja meg..., csak azért volt párttag, mert jó munkahelyet akart..., csak azért állt komcsi titkosrendőrnek, mert kellett a pénz a házra...).
De ezt a problémát kizárólag úgy lehetne orvosolni, ha a tisztességtelen államokat és semmit sem garantáló diktatúrákat kizárnák a játékokról. Viszont akkor még azt a kis reményt is elvennék ezen állam önmaguk testét edzéssel és vegyszerekkel végsőkig sanyargató sportolóitól. Ami szintén nem lenne humánus. És persze az olimpiai eszme, mint olyan is megkérdőjeleződne.
Jobbat nem tudok – és a szitut elnézve más sem nagyon tud –, marad a remény. Hogy a doppingot intézményesítő államok belátják hibájukat és a doppingfejlesztésre, - titkolásra -menedzselésre szánt összegeket inkább a sportolók körülményeinek javításába fektetik. S tisztességesen szerzett fizikai és lelki potenciállal küldik sportolóikat a játékokra. Nem politikai presztízsszerzés miatt, hanem a nemzet, sőt a nemzetek örömére.
Tudom, hogy ilyenkor naiv vagyok, de hát gombázni is el szoktam menni. S láss csodát, és a fagyasztómat, nem is mindig hiába!
