Dűne: Magába szippant a homokféreg

camera

1

Dűne: Magába szippant a homokféreg

dune-movie-official-poster-banner-feature 

Megosztás

Minden kétséget kizáróan Frank Herbert regénye, a Dűne jelenti a sci-fi-rajongóknak a műfaj alfáját és ómegáját, egy piedesztálra emelt Szent Grált, ami teljességével kikezdhetetlen. Éppen ezért nehéz is megfelelni az elvárásoknak, a korábban készült adaptációk vegyes fogadtatásban részesültek, így kíváncsian várhattuk, mire is számítsunk Denis Villeneuve művétől. Megnéztük a Dűne című filmet!

Amikor megtudtuk, hogy készül egy új Dűne adaptáció, és méghozzá Denis Villeneuve rendezésében, azt gondolhattuk, hogy jobb kezekbe nem is kerülhetett volna a franchise, hiszen a mester letett már ezt-azt a filmes szakmában, és nem mellesleg a sci-fi műfajában is – az ő nevéhez fűződik ugyanis az Érkezés és a Szárnyas fejvadász 2049 is. Az előzetesek is grandiózus produkció benyomását keltették, és így a film megnézését követően ugyan nem állíthatom, hogy hibátlan műről van szó, de az előbb leírt jellemzésnek tökéletesen megfelel.

Az egyedül az Arrakis bolygón megtalálható Fűszer egy igazi luxuscikk szerte az univerzumban, és aki ezt a kezében tartja, mérhetetlen hatalmat tudhat magáénak. A világmindenséget irányító császár visszarendeli a bolygóról a nem éppen emberséges magatartásukról híres Harkonneneket, a Fűszer kitermelésének a jogát pedig az Atreides család kapja meg, annak ellenére is, hogy Leto herceg tisztában van vele, a Harkonnenek nem hagyják majd annyiban a dolgot. Mindeközben az Atreides család fejének a fiát, Pault furcsa látomások és álmok gyötrik a sivatagos bolygóról, amik folyamatosan megelevenednek, és rájön, sokkal fontosabb küldetés vár ott rá, mint azt gondolta volna.

Aki ismeri a regényt, tudja, hogy a Dűne egy komplex történetet mesél el, amin nem lehet csak úgy másfél óra alatt végigszaladni. A két és fél órás játékidő ellenére kifejezetten lassú tempóban haladunk végig a cselekményen, ami a módosítások ellenére hű maradt az eredeti anyaghoz. Az elnyújtott jelenetek, a hosszú beszélgetések, a világ részletes bemutatása mind megadja a film alaphangulatát. Aki otthon van a Dűne sztorijában, aki nem, hamar rájön, hogy hiába a tetemes játékidő, most bizony nem érünk a történet végére. A film hirtelen vágással ér véget, abban a pontban, amikor az embert már nem érdekli, hogy mióta bámulja a filmvásznat, még egyszer ennyi időt is kibírna, csak, hogy megtudja, mi vár még főhősünkre. A stúdió az első rész fogadtatásától tette függővé a folytatás elkészítését, az pedig sokat elmond, hogy néhány nappal a premier után már be is jelentették: 2023 októberében érkezik a második rész. A Dűne egyébként egyszerre került bemutatásra a mozikban és az HBO Maxen, ennek ellenére pedig a nyitóhétvégén 41 millió dollárt hozott a konyhára az észak-amerikai mozikban, a nemzetközi piacon pedig 225 millió dolláros jegybevételt ért el.

Villeneuve tökéletesen jeleníti meg a Dűne határtalanságát, az eszközölt módosításokba, leegyszerűsítésekbe még a legelszántabb rajongók sem köthetnek bele. A film előszeretettel alkalmazza az elhallgatás technikáját (nem mondanak ki mindent, amit gondolnak, és nem mindig mutatják meg azt, amiről beszélnek), ami miatt a történet olykor kuszának, nehezen követhetőnek tűnhet – főként Paul egyes vízióinál fogalmazódhat meg bennünk a kérdés, hogy „most mi van?“ –, de ha kellően odafigyelünk, a Dűne-szüzek számára is könnyen fogyasztható. Azt viszont meg kell jegyezni, hogy a sci-fivel kacsingatók vélhetően nem ennek hatására kedvelik majd meg a zsánert. Bár akadnak izgalmas és akciódús pillanatok, inkább a politikai hierarchia és a főhős életcéljának a megtalálása kerül előtérbe.

A látványvilág valami brutálisan elképesztő, látszik, hogy ezen a téren sem spóroltak a készítők. Bár a díszlet olykor sterilnek tűnik, a homokos, sivatagos környezethez remekül illeszkedik, a CGI minden totálképnél remekül hangsúlyozza a mű grandiózusságát, nem beszélve a kultikusnak számító homokféregről. Mindez kiegészülve Hans Zimmer frenetikus zenéjével… egy szóval jellemezve: tökéletes. Poénból csupán annyit kapunk, amennyit az előzetesekben már lelőttek, de nem is baj, hiszen nem ezen van a hangsúly, ettől válik hitelessé, hogy a film bizony komolyan veszi magát.

Vannak tehát apróbb hibák, a merengősebb stílus nem feltétlenül nyeri el mindenki tetszését, emellett a cselekmény közepén megfeledkeznek az egyik főbb szereplőről – hogy mi történt vele, nem tudjuk meg. Bár az sem kizárt, hogy szándékos húzásról van szó, aminek majd a folytatásban lehet jelentősége.

Az sem mindenkinek jöhet be, hogy a Dűne kis túlzással élve Timothée Chalamet egyszemélyes produkcióját hozza, annak ellenére, hogy a fiatal színész a kisujjából rázza ki a sorsával küszködő Paul Atreidest. Mellette a Lady Jessicát alakító Rebeca Ferguson kap több teret, és él is a lehetőséggel, Chalamet-vel remek párost alkotnak. De az, hogy beleadott apait, anyait, az összes színészre elmondható – a Leto herceget megformáló Oscar Isaac-re, a visszataszító és zsarnok Harkonnen grófot tökéletesen hozó Stellan Skarsgardra, vagy Jason Momoára és Josh Brolinra. Javier Bardem és Dave Bautista viszont nem sokat tett hozzá a történésekhez, akárcsak az egyre felkapottabb Zendaya.

A Dűne képében tehát egy igazi klasszikusnak mondható sci-fit kapunk, amely hajlandó mélyre merülni a saját világában, és egy látszólag egyszerű történetet mesél el úgy, hogy az embert az elejétől a végéig leköti. Lehet, hogy nem mindenkinek nyeri el a tetszését, de ha valaki vevő a fent leírtakra, az garantáltan élvezi majd a látottakat.


(tt)

A cikk szerzői

Ministerstvo Kultúry Slovenskej RepublikyKult MINOREU Fond Regionálneho RozvojaIntegrovaný regionálny operačný program