Egész Galíciában mesésen állunk – avagy a kályhát a magyar nóta helyettesíti

2021. január 17. - 15:21 | Kultúra

Csallóközi lenyomatok CLXXVII.

Egész Galíciában mesésen állunk – avagy a kályhát a magyar nóta helyettesíti
Forrás: Lévai Jenő: Éhség, árulás, Przemyśl. A Magyar Hétfő kiadása, Budapest, 1933

Komárom vármegyei mindennapok a Nagy Háború árnyékában című helytörténeti alsorozatunkkal fel- és megidézzük olvasóinknak, hogyan zajlottak a hátországi emberek mindennapjai, ill. hogyan alakult a tájhoz kötődő személyiségek élete és munkássága az Alsó-Csallóközben az 1914–1918. évi világégés idején. Forrásunk a korabeli regionális sajtó.

(L. rész)

Komáromba címezte harctéren írt sorait 1915. január 6-án Gara Károly. Részleteket közlünk a cenzúrázott levélből, melyet anno a Komáromi Ujság tett közzé.

„Tegnap hetven kilométert »sétáltunk« (...) konzervdobozok, döglött lovak, durván faragott fakeresztek között. A fenyők tetején éhes varjak károgtak.

Megálltunk egy tanyánál. Kis csoport fenyőfa mellett friss földhányás kereszttel: »Itt nyugszanak, akik a királyért és hazáért estek el 31-en.« Egy másik sírhalom alatt dr. Görög és Berger Béla hadnagy nyugossza örök álmát. Aki oda temette őket, talán arra gondolt, hogy az örökzöld óriások örökké őrt állanak álmaik felett. Megsirattam őket.

Egy városban jártunk, melyet az oroszok feldúltak – igazi barbár módon. A lakosok kezdenek visszatérni településükre – félnek. Mint az árnyék, úgy suhannak végig az utcákon. Arcukon bánat, kétségbeesés. Szemük könyörgéssel tekint az ég felé, kezüket tördelik egy egész élet tönkretett munkája felett.

Kis templomukban sírva szól az orgona, a hívek a földig borulva imádkoznak. A kántor – gyönyörű hangja van – szép éneket intonál, az egész templom folytott zokogással zúg föl. Nekem pedig karácsony estéje jut eszembe egy másik városban, az éjféli mise, s egy szép leány, ki könnyein át mosolyog rám.

Egész Galíciában mesésen állunk – jó néhányszor alaposan kikaptak az oroszok. Úgyszólván napról napra mennek – hazafelé. A honvédhuszárok, magyar bakák legendás bravúrjairól beszél itt mindenki...

A modern gyilkoló szerszámok sorában a puskatus se utolsó helyet foglal el, ha az Alföld fia kezeli, aki virtuóz ebben. Láttam muszka koponyát, melyet valamelyik honfitársam dolgozott meg. Biz azt még drótos se igen tudná megdrótozni.

Hideg van, fázom, s a kályhát a magyar nóta helyettesíti. Bele-bele brúgózik egy-egy dörrenés, az ablak megremeg. A mellettem lévő lyukból fájdalmas nyögések hallszanak. Halottsápadt emberek feküsznek ott egymás mellett láztól cserepes ajakkal, akik nem is régen piros egészséggel kergették az életet. Most az otthont emlegetik, a kedvest, és uszítják egymást a muszkára!

Egy paraszt asszony álázatosan jön be a szállásra. Tojást árul, 50 fillért kér egy darabért.

Légy oly szíves, a Pesti Hírlapot elküldeni. A tábori posta száma 200.

Itt már semmit se lehet kapni. Egy hete nem cigarettáztam, amit magammal hoztam, már elfogyott. De nem baj, csak újság legyen.

Az élelmezésünk valóban kitűnő.

Üdvözlöm a fiúkat, neked előre köszönöm a lapokat.”

*

Az 1914. július 28-i hadüzenetet követő galíciai lövészárkokban a magyar bakák még nem sejthették, hogy egy világméretű konfliktus eleven cselekvőivé, elszenvedőivé, sokan közülük áldozataivá válnak. A Nagy Háború 15 millió ember életét követelte.

Lelkes Vince