Megosztás
Minden csillagász vágya, hogy saját szemével figyelhessen meg napfogyatkozást, akár többször is élete során. A pozsonyeperjesi (Dunaszerdahelyi járás) amatőr napcsillagász, Molnár Kristián kollégájával úgy döntött, repülőre ülnek és nem kis távolságot tesznek meg azért, hogy testközelről megfigyeljék a december 4-i teljes napfogyatkozást.
Ezúttal egészen Chiléig kellett utazni ahhoz, hogy a teljes napfogyatkozást látni lehessen az Antarktisz felett, ez volt ugyanis az egyetlen hely a Földön, ahol megfigyelhető volt ez a ritka égi jelenség. A csallóközi amatőr napcsillagásznak és társának ez sem okozott problémát: repülőre ültek, és többszöri átszállással Chilében kötöttek ki, ahol már csak egy karnyújtásnyira voltak a céljuktól, hogy felvételeket készíthessenek a közel sem mindennapi látványról.
Ez már a 12. olyan napfogyatkozás volt, amelyet Kristián élőben követhetetett. Az 1999-es teljes napfogyatkozás óta – amely hazánkat is átszelte – vált igazán „függővé“, csillagászatot kezdett tanulni, majd onnantól kezdve már nem volt megállás, 22 éve vesz részt csillagászati expedíciókon, és szinte bárhova hajlandó volt elutazni a napfogyatkozásokért.
Molnár Kristián
Eleinte dilemmát jelentett, hogy ezúttal hajóról vagy repülőről lenne érdemesebb megfigyelni a napfogyatkozást. Molnár Kristián elmondta, a hajó rizikósabb megoldás lett volna, már csak az időjárás szempontjából is, majd márciusban rábukkantak egy repülőgép-társaság ajánlatára, és választottunk egy ablak melletti helyet. „Akárhogy is nézzük, ez egy féléves átlagkereset Szlovákiában…A feleségem viszont megértette, hogy mennyire fontos ez nekem, akárcsak a kollégámnak. Befizettük az előleget, így biztosak lehettünk benne, hogy az ablak a miénk lesz, majd elkezdődtek a korántsem egyszerű előkészületek.“
Kristián és kollégája, a magyarországi Jónás Károly november 22-én vágott neki az útnak a Budapest–Amsterdam–Santiago útvonalon, majd 30-án utaztak tovább Chile fővárosából Punta Arenasba, a Föld legdélibb nagyvárosába.
Jónás Károly és Molnár Kristián
„Chilébe már úgy mentünk, mint haza, hiszen már két napfogyatkozást is megfigyeltünk itt. A koronavírus-járvány viszont ezúttal olyannyira megnehezítette a dolgunkat, hogy az utolsó pillanatig bizonytalan volt, meg tudjuk-e valósítani az expedíciót. Az oltás alapvető fontosságú volt, de emellett még több PCR-tesztet is el kellett végeztetnünk, és rövidebb karanténokat is abszolváltunk. Idegesítő volt, hiszen ha bármelyikünknél probléma merült volna fel, azzal vége is lett volna mindennek. Szerencsére azonban minden rendben zajlott, így útra keltünk“ – mesélt az expedíció kezdeteiről Molnár Kristián.
A fő égi látványosság előtt a csapat előszeretettel kémlelte a távoli eget, elcsíptek egy látványos vihart is Argentína felett. A fényképezőgépek csak úgy kattogtak, amikor egyszeriben egy különös, világos objektumra lettek figyelmesek.
„Ekkor olyasvalami történt, amit soha az életemben nem fogok elfelejteni. Az elsőre csillagnak tűnő fehér objektum felfelé haladt, aztán megállt, ami igencsak furcsa volt, majd egyszeriben elkezdett oldalirányba és ismét fel-le mozogni.
Ekkor már világos volt számunkra, hogy nem létezik olyan repülő vagy bármilyen szerkezet, amely ilyen gyorsan képes irányt és sebességet változtatni. Karcsival magunk sem hittünk a szemünknek. Az objektumot megközelítőleg 10 másodpercen át láttuk, majd egyszeriben eltűnt. Akkor ott minden bizonnyal egy UFO-t láttunk, azaz azonosítatlan repülő objektum, természetesen nem űrlényekre kell gondolni“ – jegyezte meg, hozzátéve, meggyőződésük, hogy a jelenség a vihartevékenységgel lehetett összefüggésben, lehetett például akár egy plazmagömb is, de ezek csak feltételezések.
Visszatérve az expedícióhoz, a napfogyatkozás előtti éjszakáig minden a tervek szerint haladt, akkor azonban kaptak egy nem várt e-mailt a szervezőktől, amelyben az állt, hogy a járvánnyal és kapacitással kapcsolatos okok miatt nem szállnak fel az Airbusok.
„Derült égből villámcsapás. Az e-mail úgy folytatódott, hogy ha az utasok meg akarják menteni a járatot, 75 ezer dollárt kell összedobniuk nagyobb repülőgépre. Innentől kezdve akaratlanul is olyan érzésünk volt, hogy ez az egész egy átverés, és a repülőgépek nem is léteznek. Végül Karcsival úgy döntöttünk, hogy ezer dollárt ajánlunk fel, majd vártuk a többi érintett reakcióját. Választ nem kaptunk, senki nem vette fel a telefont, csak reménykedtünk és vártuk a csodát. Este aztán taxiba ültünk, hogy elinduljunk a reptérre. Út közben társammal egy szót sem szóltunk egymáshoz, előttem sorra pörögtek le a képkockák az expedíciót megelőző hosszú előkészületekről, az anyagiaktól kezdve a barátok segítségén át a program előkészítéséig. A reptéren a várakozás közben is érezni lehetett a feszültséget, mindenki bizonytalan volt.
Nem sokkal később viszont hatalmas kő esett le a szívünkről, amikor kiderült, felszállhatunk a Boeing 787 Dreamlinerre. Amikor a repülőgép elindult, úgy éreztem magam, mintha rakétában ülnék, amely egyenesen a világűrbe tart“ – emlékezett vissza Kristián.
Ezt követően már úgy tűnt, minden a terv szerint halad, de közel sem volt így… Kristián és társa elfoglalták az ablak melletti ülőhelyet, előkészítették a rögzítéshez szükséges technikát, majd ekkor odalépett hozzájuk egy férfi, aki közölte velük,
hogy erről a helyről konkrétan semmit nem fognak látni a napfogyatkozásból.
Egy másik ablakot ajánlott fel számukra, így hát átköltöztek, és újra elkezdték a technika előkészítését. Konkrétan egy fekete sátrat húztak maguk köré, hogy a lehető legideálisabbak legyenek a fényviszonyok.
„Már teljesen elkészültünk, amikor ismét odalépett hozzánk az említett úr, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Váltottunk néhány szót, és megemlítettük, hogy a napkoronát szeretnénk fotózni. A szemünkbe nézett és azt mondta, hogy ebben az esetben ez a hely sem lesz ideális számunkra. Nem tudtuk, mitévők legyünk, ezért arra kértem, hogy segítsen nekünk megoldást találni. Szólt, hogy menjünk utána, majd gyors léptekkel átvágtunk az első osztályon, egészen legelőre.
Ott pedig a repülőgép ajtaján lévő kis ablakra mutatott. Nem volt más választásunk, elkezdtük harmadszor is felállítani a sátrunkat. Igyekeztünk, hisz már nem volt sok időnk a napfogyatkozásig. Azt gondoltam, hogy innentől kezdve már minden rendben lesz, de az igazi dráma még csak ekkor kezdődött“ – meséli.
Az ablak ugyanis korántsem volt tiszta, sőt… „Megfordult a fejemben, hogy megkérem a pilótát, egy rövid időre kölcsönözze az övét a pilótafülkében. Ennyire bátor azonban nem voltam, beletörődtem, hogy ez jutott nekünk, és elkezdtem a fotózást“ – folytatja.
Az első képek rendben is voltak, csakhogy közvetlenül az elsötétedés előtt készített fotók egyszeriben már nem lettek élesek. Utólag kiderült, a repülőgép minimálisan ugyan, de irányt változtatott így a nap már nem merőlegesen látszott az ablakokból. Ráadásul az ajtón lévő ablak más üvegből készült, mint a klasszikus ablakok, így az a fotókon deformálta a napot.
„Próbáltam menteni a menthetőt, szinte harcot vívtam, hogy sikerüljön, változtattam az eredeti terveken, de már nem volt idő próbálgatni. Ez végül részben be is jött, de a deformáción nem változtatott.
Eljött az idő, érkezett az árnyék. A kamerák bekapcsolva, kattogott a fényképező. A jelenség csodálatos volt a bársonykék égbolton. Nem is tudatosítottam, hogy egy repülőgépen vagyok 12 ezer méteres magasságban, épp 900 km/órával haladunk és aközé a száz ember közé tartozom a világon, akiknek szerencséjük van átélni ezt a csodát.
Az alattunk lévő sűrű felhőzetet látva eszembe jutott, hogy hajóról minden bizonnyal semmit nem láttunk volna a napfogyatkozásból. Elvesztettem az időérzékem is, maga a jelenség rövidebbnek tűnt, mint ahogy arra számítottam. Olyan érzések kavarogtak bennem, hogy a repülőgép és az üveg nem engedi, hogy úgy »találkozzak« a nappal, ahogy azt én szerettem volna. Mivel a repülőgép első részében voltunk, nem hallottam az utasok reakcióját sem. Szomorúság fogott el, főleg, amikor megláttam a fotókat. Maximalista vagyok, enélkül ezt nem is lehet csinálni, ráadásul több mint húsz éve. Koccintottunk, majd elkezdtük szétszedni a sátrunkat és összerakni a technikát, többé-kevésbé emóciók nélkül.
Később azonban tudatosítottam, hogy ennek ellenére is van mire büszkéknek lennünk, hiszen mindent megtettünk, végigcsináltuk, az egész éves előkészületeknek és az erőfeszítéseknek hála, ott lehettünk csupán 450 kilométerre az Antarktisztól, és a saját szemünkkel láthattuk azt, amit csak alig néhányan csodálhattak meg élőben“ – zárta.
A hazaérkezés után ráadásul kiderült, mégiscsak jóra fordul a dolog, ami a képeket illeti. „A 28 gigabájtnyi anyag Miloslav Druckmüller professzor úrhoz került, aki képes csodát varázsolni a képekből. Miután megnézte őket, azt mondta, nem is annyira rosszak, és biztos benne, hogy sikerülni fog neki csodaszép képeket kihozni belőlük“ – mesélte örömmel.
Kristián következő napfogyatkozás-expedíciója a tervek szerint 2023-ban lesz – a covid-helyzet alakulásától függően Ausztráliában vagy a Timor-tengeren, ahonnan egy kis hajóból fényképezheti majd a napot. „A szervezés már most elkezdődött, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Ez még csak a következő út lesz, de már most hihetetlen érzés“ – jegyzi meg.
1999 óta mostanra eltelt 22 év, Molnár Kristián pedig 12 napfogyatkozás-expedíciót, valamint további 10 egyéb csillagászati expedíciót tudhat maga mögött. A dunaszerdahelyi származású napcsillagász-kalandor munkássága és tevékenysége példaként szolgál a fiatalabb generációnak, hogy kellő kitartással és elszántsággal akár Dunaszerdahelyről is el lehet érni a csillagokat.
(fl)