EgészségNEMügy, oktatásNEMügy
Úgy tűnik, a mezőgazdasági dolgozók a legtürelmesebbek és legjámborabbak. A legramatyabbul fizetett melók nagy hármasából ugyanis az ő szavukat nem hallani. Pedig, ha ők letennék a lantot, kapát, traktort, akkor mindenki éhkoppon maradna...
A másik két hivatáscsoport gyakorlói, az egészségügyi és az oktatásügyi dolgozók inkább hallatják a hangjukat. Ne vegye sértésnek senki, de még csak félénken cincognak. Amikor 2011 vége felé úgy 2400 orvos felmondott (mondjuk, a fele vissza is vonta...), mégiscsak kapcsoltak az illetékesek. Kicsit. Most, hogy egy zsolnai kórház 200 nővérkéje mondott fel, hát, izé... Ráadásul eléggé hitelteleníti tettüket, de mindenesetre a szakszervezetük ötlettelenségét és erőtlenségét prezentálja a tény, hogy a felmondás visszavonását az érdekképviseleti szerv úgy százezer koronányi értékű euró bírsággal sújtja majd. Elvileg. Az is érthető, hogy a nővérkéknek elegük van az éhezésből és zsarolásokból, ám amikor – tisztelet a kivételeknek – az orvosokhoz érkező páciensek és látogatóik modortalan, ordítozó, hadaró, ajtócsapkodó, a kérdéseket ignoráló generálisokkal szembesülnek kedves, a beteget informáló és segítő nővérkék helyett, hát, az sem teszi szimpatikussá sokukat. Pedig nem kellene általánosítani. A felettes orvosnak meg ki kellene rúgni a fagyra a generálisokat. Már ha tehetnék, ugyebár, mert akkor ki dolgozna... Aki „jól elmigrált Németbe”, az nem. (Érdekes, hogy Szlovákiában olyanok a körülmények, hogy ide már a legszegényebb országokból kivándorló nővérek sem özönlenek. Pedig tuti, hogy a koszovói, moldovai, nigériai, dél-szudáni, etiópiai vagy az afganisztáni, bangladesi nővér nem keres otthon többet. Ha már felkerekedik valahová, akkor meggondolja, hová... Legalább nem veszik el a munkát – szokás mostanában emlegetni. Főleg Gömörbe’. Hát izé, nem veszik el. Nem kell félni.)
Mindenesetre 200 tiltakozó egyszerűen nem jelent nyomást a kormányra. Főleg, ha az sokat hangoztatja az ezereurós átlagbért. Pedig abból sokan 700-at sem látnak három műszakban, hétvégi munkával, óriási felelősséggel. Ja, és persze bruttóban... De ha sokan – igaz, tán kisebb felelősséggel és tán végzettséggel, szintén műszakozva minimálbért keresnek, akkor a társadalmi szolidaritásra roppant aprócskák csupán a kilátások. Mert utóbbiakhoz képest az ezres átlag édes, irigylendő álomkép. Irigykedésben pedig jók vagyunk, ugyebár, lásd a szomszéd tehenének megdöglésére vonatkozó mondásunkat.
Tulajdonképpen még egy átlagos pedagógus számára is irigylendő ez az összeg. Egyetemi végzettséggel, felelősséggel, fél lábbal a börtönben, sokszor kezdődő vagy előre haladott idegbajjal, kiszolgáltatva a mindenkori hatalom aktuális debilitásának stb. Persze, a pedagógusok is úgy sztrájkolnak, amikor azt mondják, hogy sztrájkolnak, hogy sehogy se. Vagy előbb tanítanak, aztán kis létszámban kisétálnak térre, megfagynak és hazamennek felkészülni a másnapi órákra, vagy pedig amíg nem tanítanak, addig mást dolgoznak, például a gyerekeket felügyelik, szórakoztatják, kirándultatják, nehogy már a kedves szülőknek gondja adódjon az elhelyezésükkel. Netán elmennek vért adni. Szóval hősiesen mindent megtesznek a gyerekek és a szülők kényelméért, persze nem kollektíve, csak néhol valakik, és így semmit sem tesznek a saját bérükért. Pedig többségük nem is tudna elmenni külföldre tanítani...
És ha a társadalom többségének megfelel az, hogy részben frusztrált, fáradt és motiválatlan emberek biztosítsák az egészségüket és a gyerekeik fejlődését, jövőjét, vagy legalábbis mindegy nekik, akkor megette a fene a 200 nővérke felmondását és a véradó tanítók reményeit. Ez így se nem szakmai, se nem érdekképviseleti összefogás, se nem társadalmi nyomásgyakorlás. Továbbra is az lesz, amit az egyébként jelentős többséggel megválasztott kormány csukló-böfögő-nyögő-dadogó miniszterei és a nekik súgó pénzemberek diktálnak. Slussz.
Mert amíg nem kell fellázadnia minden családnak, amiért tétté vált betegeik ellátása és majdhogynem élete, s amiért mondjuk, két egész hónapig nincs mit kezdeni a gyerekekkel, en bloc az egész, országnak titulált, pónicitromos cirkuszi porondon, addig marad a rabszolgasors. És addig az egészségügyiseknek és pedagógusoknak járó stexet zsebre teszi valaki más.
Pedig szerencsére! iskolás gyerek és sajnos! beteg is akad szinte minden, tágabb értelemben pedig kivétel nélkül minden egyes családban. Ez a probléma tehát minden elemi közösséget érint.
Csak ezek szerint mégsem.
