Egy aggódó veterán

Széky János | 2020. május 8. - 20:15 | Vélemény

Bocsánat, hogy megint Kövér Lászlóról írok, de a látszattal ellentétben nekem is van szívem, és nem bírom nézni, mennyit szenved ez az ember. Segíteni próbálok.

Az elmúlt héten volt két fontos megnyilvánulása. Az egyik az a beszéd, amivel megnyitotta a magyar Országgyűlés ünnepi (csonka, ellenzék nélküli) ülését az átmenet után megválasztott demokratikus parlament megalakulásának harmincadik évfordulóján. A másik az az „interjú” (nyilatkozat), amit a „közszolgálati” (azaz kormány-) rádió Vasárnapi Újság műsorának adott.

Egy héttel ezelőtt a rosszindulat és az ostobaság viszonyát próbáltam futólag vizsgálni Kövér László munkásságában. Most tovább árnyalnám: a parlamenti elnök ugyan gonosz, de megkülönbözteti némely párttársaitól, hogy őszinte: nincsenek hátsó gondolatai, nem játszmának fogja fel a politikát, hanem letámadásnak; nem választói csoportokat akar megnyerni, hanem az ellenség csontját – képletesen – összetörni.

Amit tehát mond, azért érdekes, mert kiderül belőle, mit gondol a világról a legbelső vezérkar egy tagja valójában, minden külön kommunikációs érdek nélkül.

Kétségtelen, hogy Kövér világában vannak értékek, önmagukban semmi kifogásom nem lehet ellenük. A következő nemzedékeknek is meg kell különböztetniük – véli – „a jót és a rosszat, az igazat és a hamisat, a demokráciát és az önkényuralmat, a szabadságot és annak hiányát”.

A gond azzal van, hogy mit gondol jónak, igaznak, demokráciának és szabadságnak.

Mindezek az értékek az ő látomása szerint hanyatlóban, veszélyben, visszaszorulóban vannak, először is azért, mert csak „látszólagos békeidőt” élünk. A hidegháborúra és még korábbi politikatörténeti szakaszokra jellemző politikai és ideológiai hadiállapot ma is tart, csak a jók oldala elkényelmesedett, gyanútlanabbá vált, és/mert a rossz oldal rafináltabb és báránybőrbe bújt.

A másik ok, hogy az egész világon „porlik, amortizálódik” az, amit Kövér a demokrácia intézményrendszerébe vetett „közbizalomnak” nevez. „A politikában is egyfajta totális verseny, polgárháború kezd kibontakozni”, és „a szembenálló felek nem válogatnak az eszközökben”.

Ebből az derül ki, hogy Kövérnek fontos a demokrácia, csak nem tudja, mi az. Nem mintha ez újdonság volna.

A demokrácia ugyanis nem azt jelenti, hogy „az alkotmányban rögzített intézményeknek” – pontosabban: azoknak az intézményeknek, amelyeket Kövér arra méltónak tart, nevezetesen a parlamenti többségnek és az általa megszavazott tisztségviselőknek, beleértve a miniszterelnököt és a házelnököt – „objektív tekintélyük” van, a köz köteles bízni bennük és áhítatosan tisztelni őket.

A demokrácia éppen hogy verseny, ahol természetesen „szembenálló felek” is vannak, de nemcsak azok, hanem különféle rendű és rangú autonóm szereplők saját, külön-külön respektálandó nézetekkel, valamint – horror! – saját érdekekkel, amiknek joguk van nem egybeesni a miniszterelnök, rokonsága és tágabb baráti köre érdekeivel.

A demokrácia továbbá nem a levegőben úszó valami, hanem a modern korban jelzői vannak, és ha ezek a jelzők nem érvényesek, abból nem származik semmi jó. Ilyen jelző például a liberális, mi a kormányagitáció sulykolmányaival ellentétben nem azt jelenti, hogy a fiúknak lányoknak kell öltözniük, és le kell dönteni minden karácsonyfát, hanem – intézményekről lévén szó – joguralmat, a hatalmi ágak szétválasztását, fékeket és ellensúlyokat, mindazt, amit Kövér és más veteránok helytelennek vagy veszélyesnek tartanak.

Másfelől a liberális demokrácia – ha van –, akkor plurális képviseleti demokrácia, melyben a kormány elszámoltatható, valamint szabad és tisztességes választásokon leváltható. Nem „a” jó kormány lép a helyükbe most és mindenkorra, hanem egy másik, amit szintén leválthatnak a szabad választópolgárok. A pártok tehát egyenrangúak, bár az egyik hatalmon van, a másik nincs.

Kövér ezt az állapotot „anarchiának” véli, fél tőle, és bütykös vaskézzel, bírságokkal, verbális otrombaságokkal igyekszik még a lehetőségét is kiküszöbölni – miközben ő a legfőbb (elvben) képviseleti szerv feje.

Ilyen ez a magyar demokrácia.

A következő nemzedékeknek tehát ezt kellene megkülönböztetniük az önkényuralomtól. Biztosan meg lehet, de ha én fiatal politikus lennék, nem volnék nyugodt, ameddig az erkölcsi érzékemért és politikai intelligenciámért Kövér doktor aggódna.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.